Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-12-30 / 52. szám
931 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 932 Év végén. Év végén vagyunk, számoljunk. Pillantsunk vissza folyására és jegyezzük föl, ami örvendetest hozott, de azt is, ami aggodalommal tölt el. Az egyházi életnek, a belső istenes érzületnek. az isten-félelemnek emelkedése, avagy hanyatlásáról a jó mérleg pontoesságával és bizonyosságával számot nem adhatunk. Itt meg kell elégednünk annak megállapításával, hogy feltűnő javulást kevésbbé észleltünk, mint hanyatlást. Nem észleltük, hogy a magasabb, jómódú körök erkölcsei a bibliai egyszerűség és tisztaság felé közeledtek volna; de az egészen szegény népnél se tapasztaltuk ezt. Úgy látjuk, nagyon jó volna, ha ma is gyakorta úgy könyörögnének az emberek, amint könyörgött Agur: »szegénységet vagy gazdagságot ne adj nekem, táplálj engem hozzám illő eledellel.« Azonban ezt a hozzájuk illő eledelt (az egész életmódot: lakást, ruházatot, élelmet, kedvteléseket) ma szerfelett önzőén, világiasan állapítják meg az emberek. E részben alig van kivétel. És ez az önzés osztályokra, külön-külön küzdő csapatokra osztja őket, s amennyiben mindegyik osztály igyekszik megelőzni a másikat: valóságos tülekedés és ellenségeskedés fejlődik ki közöttük. Enuek jelei világosan észlelhetők már egyházi életünkben is. És ez elég nagy baj. Mert amint Jézus mondja : »egy város, vagy háznép, amely rneghasonlik magában, meg nem maradhat.« Máté XII: 25. Olyan vezérek, akikre nem bizalommal és büszkeséggel, hanem csak irigységgel és bosszúsággal néz a sereg, nem vezethetik azt diadalra, bármily szent legyen is az az ügy, amelyért harcolniok kell. Vigyázzanak hát a vezérek, hogy szakadás ne támadjon közöttük és seregük között . . . Pedig ennek is mutatkoznak aggasztó jelei . . . Hogy miiyen nagy bölcsesség rejlik Agur könyörgésében, azt régen is igazolta, ma is igazolja azoknak a gyülekezeti tagoknak élete, akik állandó, szorgos munkával és állandó, gondos takarékossággal évről-évre csak a szerény mindennapi kenyeret tudják megkeresni. Átlag ezek a legtisztábbak erkölcseikben és így ezek a leghasznosabb, legmegbízhatóbb tagjai a polgári és egyházi társadalomnak. Ezek mentek átlag ép úgy a boszantó önzéstől, mint az ostoba könnyelműségtől, az uralomvágytól épp úgy, mint az elégedetlenségtől. Az ő ütjük az arany középszerűség! Egyházi férfiaknak egyáltalán ezen az utón kell járniok, hogy ne irigységet és kárhoztatást, de bizalmat és elismerést nyerjenek. Az immár eltűnő év egyes jelenségei komolyan intenek erre. Pár évvel ezelőtt nagyon reménykedtünk, hogy már ebben az évben, 1906-ban módunkban lessz könnyíteni gyülekezeteink elviselhetetlenül nagy adóterhein. Reményünkben csalatkoztunk. Ez az év meghozta azt a bizonyosságot, hogy az ország törvényhozása 1907-től kezdődőleg fokozatosan beállítja a költségvetésébe azokat a tételeket, amelyek a gyülekezetek adóterheinek csökkentésére, a lelkészi nyugdíjintézet felállítására és a közigazgatási költségek fedezésére szükségesek. Ez örvendetes, mert jobb későn is, mint soha. Bizony, hogy már régen meg kellett volna ezt tenni az államnak anélkül, hogy a protestáns egyházaknak az erőszakos kéregető színében kellett volna feltünniök. De hát a méltányosság is ritka, mint a fehér holló ! Azonban ehez az örvendetes eseményhez is fűzött ez az év keserű, aggasztó emlékeket. A római katholiku8ok évi naggyülésén ugyanis a néppárt legagilisebb tagja : Rakovszky István, aki ma már az országgyűlésnek egyik alelnöke is, ezt mondotta: »Évek óta az 1848: XX. törvénycikket félremagyarázva, nagy anyagi támogatást kapnak a felekezetek. Újabban is egy évi 3 millió koronányi »kenyérmorzsát« juttat nagy részben katholikus pénzből felsegélyezésükre anélkül, hogy felettük az állam azon gyűlöletes gyámkodást gyakorolná, mint mi fölöttünk. Mi nem akarjuk ezt gátolni, de lehetetlenség továbbra is ezen az utón haladni, ha a katholikusok jogait az egész vonalon nem veszik tekintetbe, a többi felekezetek fejlesztésére mindent megtesznek a katholikusok elnyomása árán. Ily állapotok tovább nem tűrhetők...« Az országgyűlésen pedig Buzáth Ferenc néppárti képviselő azt kívánta megállapítani, hogy a 3 milliót úgy kell tekinteni, mint a protestáns egyházak minden igényei kielégítésére adott összeget. A vallás- és közoktatásügyi miniszternek pedig — tudtunkkal legalább — nem volt egy szava se, hogy elutasítsa a kormánytól ezt a felfogást. Nem jó jelek ezek! Hogyan reméljük most már, hogy a protestáns egyházak közös bizottságai által a kormánynak még Tisza gróf miniszterelnöksége idején átadott emlékiratban felsorolt szükségeink fedezésére is megkapjuk a kért öszszeget?! Pedig a még ki nem elégített szükségek is bizony, hogy égetőek; ma már inkább azok, mint 2—3 évvel előbb. A megélhetési viszonyok, az általános gazdasági helyzet nem igen ismer kivételeket. De ha ismerne is, a lelkészek bizonyára nem tartoznak közéjük. Ami igaz e tekintetben a falusi jegyzőkre és tanítókra; ami igaz a városi, vármegyei és állami tisztviselőkre, tanárokra: igaz a falusi és városi lelkészekre is. Akár a tanulmányaikra fordított időt és költséget, akár működésüknek a polgári, a társadalmi és a gazdasági életre való üdvös hatását nézzük is: nagy méltánytalanságnak kellene tartanunk, ha csak róluk, kizárólag csak róluk feledkeznének meg a fizetések általános
