Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-04 / 44. szám
759 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 760 és kíméletes módon mérlegelte a hivatalos egyház az állam eddigi s újabb segélyét; de egyáltalán nem volt elragadtatva a fösvényen mért állami benefíciumoktól; ennek dacára vannak egyesek, közöttük Hamar István úr, akik a még mindig szegényes alamizsnát Sareptai korsónak tekintik, amibó'l mindenre és mindenfelé telik, sőt marad is ! Ilyennek véli túlságos naiv módon az újabban kilátásba helyezett segélyek folytán az eddig lekötött, ezerfelé forgácsolt, de távolról sem kielégítő régebbi segélyeket s ezekben jelöli meg az ő még nagyon is elviselhető helyzetük javításának forrását. Óh nagyon boldog volna a mi ref. egyházunk, ha legégetőbb gondját csak az képezné, hogy miképpen segítsen a 4—5 — 6 ezer korona javadalmazást élvező akadémiai tanárok helyzetén, amidőn száz, meg száz mélyebb sebből vérzik ! Hát nem lehet meglátni a hivatalszolgák és vasúti bakterekkel azonos javadalmazásu tanítóink helyzetét és hogy csak másodsorban szóljunk magunkról, a szintén 12 iskolát végzett, túlnyomó részében 1600 koronán, a pesti lovasrendőrök fizetésén tengődő papságot és amit hajlandó vagyok minden önzés nélkül előbbre helyezni: a sok szegény, elemi csapásokkal sújtott, időnként nagy költséggel építkezni kényszerülő gyülekezeteinket, amelyeknek ily rendkívüli szükségleteire nem telik a 3 millióból ! És ha felsorolnám a többi, sokkal előbbre való, kielégítésre sorrendben előbb helyezendő szükségleteinket: bizony szerénytelen vagy legalább is időszerűtlennek kell mondanunk és egyúttal hiábavalónak is azon törekvést, hogy akadémiánk tanárai az Ő jó adag, tisztes kenyerük helyett kalácsra tegyenek szert, amikor más téren a létkérdés merül fel szánalmas, komor vagy fenyegető alakjában. Megbocsáthatlan bűn volna egyházhatóságainktól, ha megtévesztő jelszavak vagy indokokra hallgatva nem tudnának igazságos sorrendet megállapítani az ő munkásaik helyzetének arányosításában, ha már azt a saját erejükből kénytelenek eszközölni 1 Ballagi, Kovács Albert és Ödön, Heiszler lelkes és buzgó munkásai voltak harmadrésznyi fizetésen is a theologiai irodalomnak, a jelenlegi mellett pedig ugyancsak szép sikert mutatnak fel Erőss Lajos, Nagy Károly, Antal Géza és Csizmadia Lajos stb.; a nem nélkülözhetlen nagyobb fizetés aligha ösztökélné őket s még eddig e részben ismeretlen társaikat fokozottabb irodalmi munkásságra, legfeljebb azt érnék el, hogy (bár most még van hallgatójuk több is a kelleténél) egyszer csak üres falaknak prelegálnának a nagy fizetésű professzorok. Nyitra, 1906. okt. 23. Sedivy László ev. ref. lelkész. Teendőink és a Kálvin-szövetség. (Folytatás.) Hogy az állandó hadsereg egyrészről mennyi munkaerőt köt le, másrészről mily óriási kiadással jár, s hogy ennél fogva annak megszüntetése gazdaságilag mily rendkívül előnyös volna, tudjuk, vagy legalább könnyen elképzelhetjük ; és így igaz örömmel üdvözölnénk. Aminthogy épen az evangyéliom szelleméből kifolyólag a legnagyobb örömmel üdvözölünk minden olyan törekvést is, amely a háborúk iszonyatosságainak teljes elhárítására irányul ; amikor nem a munka-eszközökből csinálnak gyilkoló fegyvert, hanem az öldöklő fegyverekből munkaeszközöket. Vonzó példa is van előttünk az amerikai Egyesült Államokban. Európában is ily irányban működik a béke-egyesület s minden országban foglalkoznak az általános lefegyverzés eszméjével. Itt azonban csakugyan csak nemzetközi megállapodás segíthet. Erre föltétlenül kell törekedni, ily irányban kell agitálni, — de mindenütt. Ami az általános választói jogot illeti, azt mi egyházi életünkben már régen megvalósítottuk, azzal a különbséggel, hogy gyülekezeti életünkben nem titkosan gyakoroljuk. Ismerjük a visszaéléseket is, melyek gyakorlásával járnak néha, de tudjuk, hogy a visszaélés nem szabály és azt az élet raegkorrigálja; eltekintve attól, hogy olyan abszolúte tökéletes rendszert, amelylyel a ravaszság és erőszakosság vissza ne élhetne, alkotni nem lehet, már csak azért is hívei vagyunk — a magunk körében az általános választói jognak, mert emeli az egyén önérzetét, kielégítve az egyéniség jogát; tehát különben jogosult panaszt és elégedetlenséget szüntet meg, fokozza az egyház — államban, községben pedig ezeknek — közügyei iránt való érdeklődést ; természetessé teszi a közös teherviselést a szerint az elv szerint: „akinek több adatott, többet várnak attól.“ A római katholicizmusnak a szociális kérdésekben irányító vezérei újabban mind az általános választói jog hívei, Ausztriában is, nálunk is, már csak azért is, mert sehogy se szeretnék, hogy ellenükre csinálják meg e reformot az államok; ez igen kényelmetlen lenne. Okosabbnak tartják tehát élére állani a mozgalomnak, hogy így a tömegek rokonszenvét el ne veszítsék, sőt lefoglalják a maguk részére. Nekünk nem lehet, de nincs is se okunk, se jogunk ellenállani a szociálisták azon követelésének se, amellyel teljes és tökéletes sajtó-szabadságot, egyesülési és gyülekezési jogot követelnek ; vagyis követelik a vélemény nyilvánításának teljes szabadságát. Hiszen ezért a jogért folytatott harcban a protestántizmus századokkal megelőzte a szocializmust. Csakhogy viszont erős és gyors megtorlást kell követelni azon otromba visszaélések ellen, amiket ezzel a szent joggal léha és csupán csak a botrányokból élő lelketlen emberek elszoktak követni ... A teljes és tökéletes sajtószabadságot, egyesülési és gyülekezési jogot osak akkor tudjuk igazán méltányolni, ha visszaidézzük emlékezetünkbe azt a gyászos kort, amikor még a protestánsok részére
