Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-04 / 44. szám
761 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 762 nyomatott bibliákat is elégették s amikor a szuperintendenoiává egyesülés, szuperintendes választása és egyházi gyűléseik megtartása is megvolt tiltva ! Könnyen beláthatjuk, hogy a szabadságnak ily szörnyű korlátozása mérhetetlenül károsabb, mint a veleéléssel elkövetett visszaélések. Nekünk a bölcs Gamalielhez kell csatlakoznunk és a különböző tanításokról, elvekről azt kell mondanunk : ha Istentől vannak, ellenük nem állhatunk ; ha pedig emberektől: akkor maguktól semmivé lesznek. Mindamellett is ez elv nem azt jelenti, hogy összedugott kézzel, néma ajkkal, bárgyú szemmel nézzük a jövő átalakulást; nem, hanem azt, hogy szellemi téren szellemi fegyverekkel, ne testi erőszakkal harcoljunk. Ha mások jobb és balkezünkön merészen és lankadatlanúl hirdetik képtelen és veszedelmes elveiket : hirdessük mi is a magunk igazságait bátran és nyilván ! Közelebről érint bennünket ez a követelés: „Egyházi és vallási egyesülések magántestületeknek tekintendők, amelyek ügyeiket teljesen önállóan intézik.“ Ez a követelés elvünkkel ellenkezik ; mert az új szövetségnek és utánna a kálvinizmusnak az az elve, életfeladata, hogy a krisztusi tanok hassák át az életet egészen ; tehát az állam is tegye magáévá és érvényesítse azokat, hogy jöjjön el hozzánk Isten országa. És mégis könnyen megértjük és cseppet se csodálkozunk rajta, hogy ez a követelés is vérükbe ment át a szociálistáknak és elszántan harcolnak megvalósításáért. A római katholicizmusnak, a pápaságnak határtalan hatalmi vágya, merev abszolitizmusra törekvése és rettenetes visszaélései fakasztották és érlelték meg milliók szivében e követelést. Igen, a pápaság, mely elvetve ezt a krisztusi elvet: az én országom nem e világból való — minden áron teljes uralmat akart és akar biztosítani magának az egész földön, a világiakban is. Ezért tette meg a pápát az Istennek, a Krisztusnak földi helytartójává, minden hatalomnak kezelőjévé ; ezért akarta és akarja a világi fejedelmeket ép úgy, mint a népeket is megfosztani szabadságuktól s valósággal vakon engedelmeskedő rabszolgákká tenni; olyanokká, akiknek gondolkozni, okoskodni nem kell, mert elvégzik ezt helyettük a pápa és papjai. E célja elérésében legsikeresebb eszköze volt a tudatlanság, melyben dúsan tenyészik a vakhit és babona. Határtalan hatalom és kincsszomjával utáltatta meg magát a XIV-, XV. és XVI. században ; azzal utáltatta meg magát az újabb időben is Francia-, Spanyol- és Olaszországban. Ez az istentelen viselkedése kergeti az emberek egy részét a másik szélsőségbe, amelyben minden vallást csak nyűgnek tartanak, sőt mi több : egyenes csalásnak, a nép kizsákmányolásának, a tudatlanság és szellemi nyomor táplálója és fentartójának. Ilyennek ismerte a klerikálizmust az a Voltaire is, aki keserűségében arra hívta fel honfitársait: „tiporjátok el a gyalázatost!“ — És mi tanúi vagyunk, hogy Franciaország megalázta a klerikálizmust; hogy úgy szóljunk : kitette az Isten úgynevezett helyettesének szűrét területéről; szétszakította bilincseit ... A pápaság által fölidézett ez az áramlat, úgy látszik, folyton erősödik; nemcsak a szocialista tömegek sodródtak ide, de a tudósok és vezérlő politikusok közt egyre nő azoknak száma, akik az alá a zászló alá állnak, amelyre ez a jelszó van Írva : „Szabad egyház a szabad államban“ . . . Miután a mai viszonyok és uralkodó eszmék teljességgel nem nyújtanak kedvező talajt a kálvinizmus ama nézete számára, hogy a földi élet minden viszonyában a Krisztus uralmának kell helyet engedni : nem lehet rajta megütközni — mondja dr. Bartók György püspök úr — ha az állam és egyház szétválasztásának gondolata, mint a modern kálvinizmus egyházpolitikai programmja jelenik meg a történeti fejlődésben. (Vallás és élet. 29.) Igen, bibliai és a kálvinista alapelv ellenére, a mai viszonyok és uralkodó eszmék viszik, sodorják oda a közgondolkozást, hogy állam és egyház szétválasztassanak. Mert mit látunk ? mit széles e világon, ahol csak ös8zefogódzhatott a klerikálizmus az állammal ? Azt, hogy ennek minden lépését, minden mozdulatát, minden intézményét a maga önző, hatalmi céljai szempontjából ítéli meg, s maga formájára akarja átalakítani ; nálunk az állami iskolákat át is alakította már; a kereszttel és ünnepeivel, e szent heverd el napokkal. Ezt a bibliai elvet, hogy az Isten legyen minden mindenekben, úgy értelmezi, hogy a pápa (az Isten helyettese) legyen minden mindenekben. Ez ellen pedig nemcsak minekünk protestánsoknak kell föltétlenül tiltakoznunk, hanem a haladás, a lelkiismereti szabadság minden igaz hívének. Nem marad hát más hátra, minthogy az állam a területén meg-megujuló s néha átkos szenvedéllyel pusztító belviszály okát úgy hárítja el, hogy megszakítja a közösséget az egyházakkal; mintegy magukra hagyja őket; csak úgy gondozza őket és csak úgy ügyel fel rájok, mint más egyesületekre . . . Szó sincs róla, hogy ez megint a dolog természetével ellenkező állapot lesz. Mert ha azokat a nagy, nemes célokat tekinti az állam, amelyeket a vallások ideálisan maguk elé tűztek, akkor be kell látnia, hogy igen sok vonatkozásban egy célt szolgálnak. vele és pedig nagy haszonnal, tehát, hogy jogosan számíthatnának teljes jóindulatára és támogatására ; hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben, mint más, a nép anyagi, vagy szellemi előhaladását célzó egyesülések, pl. olvasókörök, szövetkezetek, takarékpénztárak, stb. Ezért mondja a helvét hitvallás is, hogy a „vallásról való gondoskodás főképen az istenfélő magistrátusra tartozik.“ Volt azonban idő, sajnos, amikor a magistrátusok ugyancsak istenfélőknek tartották magukat és — hogy messzebb ne menjünk — Magyarországon, békekötések és országos törvények ellenére, mégis annyira magánügynek tekintették vallásunkat, hogy még a testület nevében az országgyűléshez való panaszkodást is megtiltották. Ez a kérdés különben igen tág teret kívánna a fejtegetésre; az eddigieket csak azért jegyeztük meg, hogy észrevétessük megoldásának nagy nehézségeit és
