Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-28 / 4. szám
57 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 58 ezt helyesli, ebben gyönyörködik, tanítja egyrészt a szentlélek mindenütt az írásban, de erre vezérel másrészt hosszú vita elkerülésével a kegyesség érzése is. Kezdettől fogva nem is volt más az Isten tiszteletének módja: csakhogy az a szellemi igazság, mely előttünk lepel nélkül és egyszerűen áll, az ótestamentomban jelképekbe volt burkolva. S ez az, amire Krisztus szavai céloznak: „eljő az óra és az most vagyon, mikor az igaz imádók imádják az Atyát lélekben és igazságban. (Ján. IV. 23.) Mert nem akarta Ő ezen szavakkal kétségbe vonni, hogy az ősök istentisztelete nem ilyen lelki módon történt, csak mintegy a külalakra vonatkozólag jelzi a különbséget, mely abban áll, hogy mig az ősök előtt a lélek különböző jelképek által beárnyékolva állott, addig előttünk közvetlen megjelen. Egyébként mindenkorra állott, hogy az Istent, aki lélek, lélekben és igazságban kell imádni. Továbbá egyetemes szabály az Isten helyes tiszteletének a helytelentől való megkülönböztetésére, hogy ne gondoljunk ki mi felőle semmit, ami csak előttünk tűnik fel jó dolognak, de azt vegyük figyelembe, amit Ö parancsol, akinek egyedül van hatalma a parancsolásra. Ha tehát a mi tiszteletünket neki tetszővé akarjuk tenni, akkor szorgalmasan meg kell tartanunk ezt a szabályt, melyet Ö mindenütt a legnagyobb szigorral állít velünk szembe. Mert két oka van annak, hogy Isten megakadályozva és elitélve nevének minden hazug tiszteletét arra hiv, hogy csak az Ő szavának engedelmeskedjünk. Mivel első sorban nagy mértékben hozzátartozik az Ő fenségének megszilárdításához, hogy ne csak gondolatainkban szolgáljunk Neki, hanem egészen irántunk való jó indulatától függjünk ; másodsorban meg olyan lelki vakságban élünk, hogy, ha egyszer szabadra bocsátanak, nem tudunk mást: csak tévelyegni. Ha pedig egyszer letévelyedtünk az útról, tévelygésünknek aztán nincs határa, mígnem babonák mélyére temetkezünk. Ennélfogva az Úr, mivel teljhatalmú uralkodást követel a maga számára, méltán adja elénk úgy, hogy mily cselekedeteket kiván tőlünk, hogy egyúttal mindazt visszaveti, amit az Ö utasításán kívül költöttek az emberek. Ezért méltán cselekszi azt is, hogy az Ö szavával határokat szab elénk, nehogy Isten ellen való tiszteletet eszelvén ki, haragját magunkra vonjuk. Tudom, mily nehéz elhitetni a világgal, hogy az Isten nevének minden tiszteletét helyteleníti, amely igéjétől idegenül jött létre. Sőt elfogadottabb ama másik vélemény és mintegy az embereknek csontjában és vérében gyökerezik, hogy bármit tesznek is, cselekedetükre elég elismerés rejlik abban, hogy ha valami hév áthatja őket az Isten dicsőítésére. Ha azonban Isten nemcsak haszontalannak tartja, bármibe kezdünk tisztelése céljától utasításán kivül, hanem az igéjétől idegen tisztelését nyilván meg is utálja: mi hasznunk van abból, ha ellenkező irányban törünk. Istennek tiszta és vüágos szavai (I. Sám. XV. 22; Máté XV. 9.) mondják, hogy az engedelmességet jobb szereti az áldozatnál, hogy őt hasztalanul imádják emberek rendelése szerint, hogy amit igéjéhez különösen e részben hozzá tesznek, hazugság, hogy az éd'Elo&QrfiKsLa tisztára haszontalanság. Hol egyszer a biró Ítélt a pörben, további perlekedésre nincs idő. Most lássa be velem együtt Császári Fenséged s ti, előkelő Fejedelmek hallgassátok meg tőlem figyelemmel, hogy milyen homlokegyenest ellenkeznek ezen véleménnyel mindazon cselekmények, amelyekbe ma szerteszéjjel az egész keresztyén világ helyezi Istennek tisztelését. Szóval ugyan minden jó dicsőségét rá ruházzák Istenre, tényleg azonban fele részben, vagy tán nagyobb részben meg is fosztják attól, mikor tökéletességeit megosztják a szentek között. Gúnyoljanak ellenfeleim, amint tetszik nekik, rágalmazzanak meg, hogy — amint ők elferdítik a dolgot aprócska tévedéseket fúvók ilyen nagyra föl: én csak egyszerűen előterjesztem a dolgot, amint az mindenki előtt egészen áttekinthető. Isten munkái igy a szentek között ki vannak osztva, úgy hogy a fenséges Isten mellé mintegy társakat adtak az emberek és sok dologban az Ő munkáját kell végezniük, amig 'Isten látókörünkön kivül marad. Nem is panaszkodom más felől, csak amit egy népszerű szólás formában az egész világ elismer. Mert mit jelenthet ez a mondás, hogy az „Istent sem lehetett megismerni az apostolok előtt“, ha az apostolokat oly magasságba nem emeljük, hogy ez által Krisztus méltósága hanyatlik alá, vagy legalább homályosodik el. Ezen oktalanság következménye az, hogy a világ az élővíz forrásait odahagyva, mint Jeremiás mondja (II. 13.) tanult beomlott, összedőlt kútakat ásni, amelyekben nincsen viz. Mert hol keresik az üdvösséget, hol keresnek minden egyéb jót? Vájjon magánál Istennél? És az egész életük nyilván ellenmond ennek. Azt mondják ugyan, hogy az üdvösséget és minden jót az Istennél keresnek, de ez hazug ürügy, mert másutt is keresik, nemcsak egyedül őbenne. Ezen felfogásra vonatkozólag kézzelfogható bizonyítékul szolgál a sok vétek, melyek az Istenhez való imádkozást először megrontották, azután majdnem ledöntötték és megsemmisítették. Mondtuk, hogy az imádság nyújt kellő bizonyítást arra vonatkozólag, hogy az emberek megadják-e Istennek a köteles tiszteletet. Tehát ebből lehet arra vonatkozólag is következtetést vonnunk, hogy váljon Istennek amaz elragadott dicsőségét ráruházzák-e más teremtményekre. Továbbá az Isten igaz imádásában több foglaltatik ám valami kisebb felfohászkodásnál. Az imádkozónak lelkében tisztán kell éreznie, hogy az Isten amaz egyedül való létező, akihez menekülnünk kell, egyrészt azért, mert nyomorúságunkban egyedül csak ő segíthet, másrészt azért is, mert Ő ezt megígérte. S ez a meggyőződés senkiben addig nem üthet tanyát, amig nem fordítja figyelmét egy részt azon hívogató szózatra, mellyel az Isten bennünket magához von, másrészt mig átnem látja az ígéretet, melyet a mi kérésünk meghallgatá
