Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-01-21 / 3. szám

39

DUNÁNTTLI PROTESTÁNS LAP.

40

c) lelkészi özvegyek s árvák Ínséges sorsának enyhítése.

A Szondy Zsuzsánna-alapítvány egyházak közt kiosztható kamata szinte Ínséges egyházak közt osztható fel, a szükségesség mérlegelésével. Az előbb Kenessey István konziliárus, utóbb gróf Ca8tiglióni Eudemius nemesszivü »házastársa» azonban úgy látom e célra évi 400 koronának megfelelő tőkét adományozott s régebbi kerületi jegyzőkönyvekben említve is van a 200 frt, de abból 67 frt=134 kor. nem tudom mi okon s jogon, — felteszem azonban, hogy a végrendelet intenciójának megfelelően — visszatartatik minden évben a kerületi pénztár javára.

A kamatot 266 koronát minden évben más egyházmegye kapja a sorrend szerint, ami azonban csak 1884. évtől kezdve van betartva szorosan. Jókán.

(Folyt, köv.)

Vargha Károly.

Az egyház reformálásának szükségességéről.

Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor.

A leglegyőzhetetlenebb császárhoz, V. Károlyhoz, a nagy tekintélyű fejedelmekhez s a más rendekhez, kik most Speyerban birodalmi gyűlést tartanak Alázatos buzdítás,

hogy az egyház helyreállításának gondját komolyan vegyék föl. Mindazok nevében, akik Krisztus uralma után vágyódnak. Irta Kálvin János. 1543.

Összehivtad ezt a gyűlést, Felkent császár, hogy végre határozz és dönts a birodalom nagytekintélyű fejedelmeivel és rendéivel az egyház jelen állapotának ügyében, melyről mindannyian tudjuk, hogy siratni való. Tehát, midőn e tanácskozásra összeültök, alázatosan kérlek téged, Császár, egyúttal könyörgök előttetek, nagy tekintélyű Fejedelmek, hogy ne terheltessetek elétek terjesztett Írásomat olvasni és komolyan megfontolni. Az ügy elég komoly és fontos arra, hogy figyelmeteket felhívja. Én pedig mondanivalómat úgy adom elő színetek előtt, hogy könnyen határozhattok, bármely párthoz tartoztok is. Akárki legyek, bevallom, hogy én itt a kegyes tudomány és az egyház védelmére kelek. Azt hiszem, hogy ilyen minőségemben azt az egyet legalább elérem, hogy figyelmeteket mindaddig nem vonjátok meg tőlem, mig kitűnik, hogy jogtalanul vallok-e ily hivatást vagy pedig hűségesen előadom s igazában tárgyalom, amit magam elé tűztem. Ámbár tudom, hogy az ily feladat erőimet felülhaladja, mégis nem félek, hogy hallva kötelességem eredő okát, engem akár esztelenséggel, akár vakmerőséggel vádoltok, hogy ily szándékkal merészlek megjelenni előttetek. Két dolog van, amivel az emberek, bár mit cselekesznek, dicsérni vagy legalább igazolni iparkodnak, mert egyrészt, amit kegyes buzgalommal, becsülettel cselekszünk, dicséretre méltónak tartjuk, másrészt legalább abban sem találunk kivetőt, ha valamely cselekedetünk a közszükség hatása alatt jő létre. Mivel pedig ez mindakettő áll rám nézve, azért nem is kétkedem, hogy szándékomat szívesen helyesli méltányosságtok. Mert ugyan hol fejthetném ki jobbban, tiszteletre méltóbban erőmet, mely dolog szorulhatna támogatásomra ez időben inkább, mint Krisztus egyháza, melytől semmit sem szabad megtagadni, mely most szenved, mely a tönk szélére jutva kívánja, hogy egész férfiúi erőmmel segélyére keljek. Hallgassátok meg, amit mondok, olyképen, mintha mindazok kiáltanának felétek egy hangon, akik az egyház jó rendben való helyreállításáért hevülnek, vagy már gondjukba is vették a helyreállított gyülekezetét. Ebben az állapotban van sok nem legalsóbb méltóságú herceg, nem kevés kiváló város, állam. Mindezeknek érdekében én magam úgy szólok, hogy inkább ők valamenynyien beszéljenek általam egy ajakon. Gondoljátok el, hogy ezen kívül a keresztyén világ részeiben mily sok kegyes ember él szétszórva, akik egy érzelemben magukévá teszik ez ügyben való véleményemet. Végül gondoljátok el azt is, hogy ez mindazok közös esedezése, akik az egyház jelen megromlását oly komolyan gyászolják, hogy tovább szinte tűrni sem tudnak s a bánkódással nem is hagynak alább, mig valamelyes tisztulást nem látnak. Jól tudom, hogy mily gyalázatos neveken jelölnek bennünket a becstelenségre. De nevezhetnek bennünket akármi néven, ha az ügyünket meghallgatjátok. Aztán döntsétek el, mily helyre vagyunk méltók.

Először nem az jő kérdésbe, hogy az egyház sok és nehéz nyavalyában szenved, (mert ez mindazok előtt tisztán áll, akik csak valamelyes Ítélőképességgel bírnak), de hogy a nyavalyái olyszerüek, melyeknek gyógyítása hosszú ápolást nem bir el s amelyekkel szemben sem nem hasznos, sem nem észszerű felettébb lassan ható gyógyszerekre várni. Vakmerő és istentelen újítással vádolnak, mivelhogy elég merészek voltunk az egyházban a régi állapotból némely dolgot kimozdítani. Hogyan ? Hát ha nem is ok nélkül s nem is rosszul történt a dolog. Amint hallom, némelyek azért is könnyen Ítéletet mondanak felettünk, mert a javítását ugyan követelnünk kellett volna, de megkísérelnünk szükségtelen volt. Ezektől a jelenben semmi egyebet nem kérek, mint, hogy egy kis időre még függesszék fel ítéletüket, mig magából az ügyből kimutathatom, hogy mi idő előtt nem siettünk, semmit megfontolatlanul ném tettünk, kötelességünktől idegen dolgot nem erőszakultunk s hogy végül minden cselekedetünkre a végső kényszer birt bennünket. Hogy ezt megtehessem, lássuk, mely pontok körül forog a küzdelem.

Azt állítjuk, hogy midőn küzdelembe szólította Isten Luthert és másokat, akik az üdvösség utjának feltalálásában fáklyát vittek előttünk és kiknek buzgalma alapította és állította fel a mi egyházainkat, akkor a keresztyén tudomány ama kútfejei, melyekből