Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-06-24 / 25. szám
427 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 428 Hanem, bár joggal panaszkodunk, hogy az igazság tudománya megromlott, az egész keresztyénség testét sok folt fertőztette meg, ellenségeink mégis tagadják, hogy lett volna ok az egyház ily mérvű megzavarására s a földkerekségének felforgatására. Nem vagyunk oly balgatagok, hogy ne ismernők a nyilvános forrongások veszélyes voltát; sem oly érzéketlenek, hogy meg ne indulnánk, sőt szivünk bensejében meg ne borzadnánk az egyház zavaros állapotának látásán. De minő méltányosság az, mely a mi szemünkre veti a jelen mozgalmak szerzőségének vétkét, mikor mi azokat a legkevésbbé sem ébresztettük fel ? Sőt minő ábrázattal vetik szemünkre azok, hogy az egyházat felzavartuk, akikről bizonyos, hogy minden zavarnak szerzői. Mert a farkasok panaszkodnak a bárányok miatt. Mikor kezdetben Luther fellépett, néhány igen durva, már tovább nem tűrhető visszaélést bélyegzett meg egy kissé. Tette pedig ezt oly szerénységgel, mely azt látszott mondani, hogy részéről nagyobb lenne öröme, ha e visszaéléseket helyreigazítva látná, mint elhatározása, hogy esetleg maga is vállalkoznék a javításra. Az ellenpárton azonnal felhangzott a „fegyverre“ kiáltás s amint a harci kedv mind nagyobb s nagyobb lön, ellenségeink legjobb módszernek tartották, ha az igazságot erőszakkal és kegyetlenséggel nyomják el. Tehát, bár embereink barátságos megbeszélést akartak végezni s a vitát nyugodt érvekkel eldönteni, ellenfeleink indulatos nyilatkozatokkal kínozták őket mindaddig, mig végre a dolog mai nyomorúlt állapotába került. Ez az ellenünk szórt rágalom sem új. Azt, amit most kénytelenek vagyunk hallani, hajdan amaz Istentelen Achab is szemére vetette Illésnek: t. i. hogy fel akarja forgatni Izraelt (I. Kir. XVIII. 17.). De a szent próféta válaszával minket is megvéd : „Nem én háborítottam meg — mondja — Izráelt, hanem te és a te atyádnak háza, mivelhogy elhagytátok az Urnák parancsolatait és a Baál után jártál.“ Irigy gyülölséggel határos dolog hát a keresztyén népek közt most izzó vallásháború okait ránk hárítani, ha valaki egyúttal Illés felett is Ítéletet nem mond, kivel közös a védekezésünk is. Ö maga csak azzal az egy okkal védekezik, hogy nem harcol másért, mint Isten dicsőségének megvédelmezéseért, helyes tisztelete helyreállításáért, a zavargás és harc vádját pedig azokra veti vissza, Jók az igazsággal szembeszállva lázadoztak. Hát mit tettünk ez ideig s mit teszünk most? Bizony csak az egy Isten tisztelését s egyszerű igazságát akarjuk uralomra juttatni az egyházban. Ha ezt tagadják ellenfeleink, legalább, mielőtt vétkül róják fel, hogy a többiektől különbözünk, azt illenék bebizonyítaniok, hogy tanaink istentelenek. Mert mit kellett tennünk? A béke megvásárlásának csak egyetlen módja volt; hogy t. i. hallgatagon eláruljuk Isten igazságát. Ámbár nem lett volna elég a hallgatás sem, ha az istentelen tant, Istennek nyílt káromlásait, a vétkes babonákat hallgató beleegyezéssel nem helyeseltük volna. Mit tehettünk hát egyebet, minthogy az istentelenség ez elvközösségétől való különállásunkat érthetően hirdettük? Mi hát egyszerűen azt iparkodtunk megtenni, ami kötelességünk volt. Hogy aztán e dolog harcias ellenkezéssé fajult, e baj szerzőségének a vétke azokra esik, akik inkább akarták az eget a földdel összekeverni, mint a kegyes s igaz tudománynak helyt adni, nehogy a zsarnoki hatalmat, melyet egyszer a kezeik közé kaparítottak, valahogy elvesszék. Védelmünkre elégnek, sőt az elégnél is többnek kell lennie, hogy Isten szent igazsága részünkön áll, melynek védelmében mi annyi harc tüzét kiáltjuk, mégis ellenfeleink velünk harcban állva nem annyira ellenünk, mint maga Isten ellen viselnek háborút. Aztán felhozhatjuk, hogy nem önként merültünk így el a harci hévbe, de azok fékezetlen dühe sodort bele akaratunk ellenére. Bármi történjék, nincs ok rá, hogy valaki gyűlölettel vádoljon. Mert, amint nincs ránk bízva a körülmények kormányzása, nincs ránk bízva azok létrehozása sem. Régi, minden időben ismert szokás, az evangélium tanításából alkalmat kovácsolni a lázításra, aztán ezt az istentelenséget az evangéliumra hárítani, mintha az okot nyújtana harcra is: mit persze ők nem onnét kapnak, hanem gonoszúl eszelnek ki. S amint már az első egyházban be kellett teljesedni annak a jóslatnak, hogy honfitársai előtt Krisztus botránkozás köve és sziklája, úgy nem csodálatos, ha e jóslat a mai időkre is áll. Csuda számba megy ugyan, ha az építők eldobják a követ, melynek az alapvetésben főhely volt szánva, de mivel Krisztussal szemben ez kezdet óta így történik, ne csudálkozzunk, hogy ma is szokás. E helyen, Császár fenségedhez, s a ti jó indulatotokhoz fellebbezek, Kiváló Fejedelmek, hogy mindig, valahányszor vagy látjátok lelki szemeitekkel, vagy emberek beszédében halljátok az egyház szerencsétlen széthullását s a végtelen bajokat, melyek a széthúzásból származtak, egyúttal jusson eszetekbe az is, hogy az ellenmondás célpontja Krisztus; hogy valahányszor hirdetjük az ő evangéliumát, az istentelenek dühe azonnal fellángol az ellenállásra. Már a vitából összecsapásnak kellett keletkeznie. Az evangélium hirdetésének feltétele első keletkezésétől mindvégig az volt, hogy prédikálását a világ nagy rázkódtatásokkal vegye be. De az eszeseknek érdemes figyelembe venniük, hogy e baj oka honnét ered. S aki ezt vizsgálja könnyen felment bennünket minden hiba vádja alól. Az igazság mellett bizonyára tanúságot kellett tennünk, aminthogy tettünk is. Jaj a világnak, ha Krisztust inkácb akarja harcra bírni, mint az általa nyújtott békét magához ölelni. Mert az aki nem tűri el, hogy Krisztus megjavítsa, bizonyára meg fog töri. (Folyt, köv.)
