Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-05-27 / 21. szám

357

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP.

358

dologra vonatkozólag fényes bizonyíték maradt fenn. Sőt a népnek és a hatóságnak kezében volt hatalom arra, hogy akit a papi rend kinevezett, azt vagy elfogadja, vagy visszataszítsa, nehogy akaratuk s megegyezésük ellenére valakit úgy erőszakoljanak rájuk. Leo 90. levelében azt mondja, hogy „aki mindenek élén áll, azt mindenek válasszák.“ 87. levelében így szól: „Kell, hogy meglegyen a tisztesebbek tanuságtétele, a papirendbeliek aláírása, a rend s a nép közös megegyezése. Nincs ok, mely más eljárásra vezessen.“ Ugyanezt akarja kifejezni Cyprianus, csakhogy kissé erélyesebb szavakkal, mikor azt állítja, hogy Isten tekintélye szentesítette azt a szabályt, mely szerint a papot a nép jelenlétében mindenek szeme előtt kell választani, hogy mindenek tanuságtétele alkalmas és méltó volta mellett tegyen bizonyságot. Mig fenállott e tan, addig türhetőbb volt az egyház állapota. Hasonlóképen Gergely levelei is tele vannak bizonyítékokkal, melyek azt mutatják, hogy e szabályt abban a korban lelkiismeretesen megtartották.

Amint az írásban a Szentlélek minden püspöknek kötelességévé teszi a tanítást, úgy a régi egyházban is csodaszámba ment volna az olyan püspük, aki tanítással ne bizonyította volna az ő pásztor voltát. Más feltétellel nem bocsátották őket azon rendbe. A presbiterekkel szemben is ugyanezen elv érvényesült, aminthogy mindegyiket külön egyházi szolgálathoz be is osztották. Ismét vannak azon határozatok, melyek tiltják, hogy világi dolgokba bonyoluljanak, egyházuktól messzebb távozzanak és soká távol legyenek. Zsinati határozatok szentesítették azt az eljárást, hogy a püspök kijelölésére az egész tartományból össze kellett jönniök a püspököknek, ha valami akadály gördült ez összejövetel elé, legalább háromnak kellett jelenlennie. S ez a végből történt, hogy senki, zavart támasztva hatalmába ne kerítse a hivatalt, titkon bele ne csússzék vagy aljas eszközökkel meg ne kaparítsa. A presbiter kinevezésekor minden püspök meghallgatta presbitereinek tanácsát is. E dolgokat, miket különben értekezésben hosszabban elő lehetne adni s alaposabban megokolni, itt csak futólag említem fel, mivel már ezekből könnyű lesz megítélni, hogy mily jelentőséget kell tulajdonítanunk a folytonos következés ama füstjének, mellyel ami püspökeink meg akarnak vakítani bennünket.

Azt mondják, hogy Krisztus apostolai hagyták rájuk örökség gyanánt, hogy az egyházak élére azokat állítsák, akiket akarnak s panaszkodnak, hogy mi, mivel az ő tekintélyüktől függetlenül szolgálunk, szentségtörő vakmerőséggel rontottunk be az ő birtokukba. S hogyan bizonyítják ezt? Azzal, hogy ők megszakítatlan sorrendben következtek az apostolok után. Vájjon elég ez, hol minden más különböző. Nevetséges még beszélni is felőle. Mégis ezt mondják. Megválasztásuk alkalmával nem veszik figyelembe sem életüket, sem tudományukat. A néptől elragadták a szavazati jogot. Sőt kizárva a többi egész papirendet, a kánoni papok

magukhoz ragadták az egész hatalmat. A római főpap kiragadva tartományi püspökeinek kezéből a jelölést, egyedől magának követeli e jogot. Aztán, mintha köztük összeesküvés jött volna létre arra nézve, hogy köztük, az apostolok s a szent atyák között semmi hasonló ne legyen, leplezik magukat azzal a színezettel, hogy ők amazoktól megszakítatlan sorban származnak le. Mintha valaha hozott volna oly törvényt Krisztus, hogy bárminők lesznek is az egyháza élén álló pásztorok, apostoloknak kell őket tartanunk s mintha az apostolok foglalkozása valami örök birtok volna, mely átszármazhatik méltóra és méltatlanra egyaránt. Vegyük figyelembe, hogy mint a miletusiakról mondják, vigyáztak maguk között arra, hogy valamikép jó embert gyülekezetükbe ne bocsássanak, vagy ha tévedésből már beeresztették, maguk közt meg ne tűrjék. A többségről beszélek. Nem tagadom, hogy néhány jó is van köztük. De ezek vagy félelemből hallgatnak, vagy nem hallják őket. Akik Krisztus tudományát tűzzel s vassal üldözik, akik nem engedik, hogy bárki büntetlenül beszéljen igazán Krisztus felől, akik az igazság pályáját minden tőlük telhető eszközzel megakadályozzák, akik az általuk lesújtott egyházat felkelésében vitézkedve gátolják, akik mindenkit, kiről azt gyanítják, hogy kegyes szívvel érdeklődik az egyház üdve iránt, távol tartanak a papi hivataltól s ha egyszer már felvették őket, kivetik maguk közül: ezektől ugyan lehetett várni, hogy saját kezükkel hű szolgákat helyeznek a papi hivatalokba, akik majd a népet az igaz vallásosságban oktatják.

(Folyt, köv.)

Református egyházi lapszemle.

„Prot. Egyházi és Iskolai Lapu 16 — 17. sz. „Erdélyi specialitások“ címmel közli Igazmondónak a lap szerkesztőjéhez intézett levelét. Mely szerint Erdélyben a képviseleti rendszer a fundamentoma annak az állapotnak, hogy az egyházi szervezetben a világi elem bír döntő súllyal és több vokssal. Ott van az egyházkerület. A papság igazán elenyésző számú s bármikor túlszárnyalható. Ott az igazgató-tanács, mely teljes hatalommal ítél elevenek és holtak fölött. Méltóztassék csak megnézni a névtárt: 13 hivatalos és választott világi tag áll szemben 5 lelkésztaggal. Hol itt a paritás ? Sehol. Ez kézzel fogható küriarchia. Ha az erdélyi kerület komolyan simulni akar, akkor kezdje el ezt az igazgató-tanács eltörlésén. Ha ez megtörtént, akkor a képviseleti rendszer sem lesz feltétlenül fentartandó s a sok pénz is megmarad, amit a központi igazgatóság felemészt. Módra Imre: „Kálvinista öntudat“ cimü figyelemre méltó, szép cikkében azt mondja, hogy ma már pium desiderium, hogy iskoláink az egyház veteményes kertjei. Ami iskoláinkban az ismeretek közlését illeti, el kell ismernünk, hogy messze túlhaladtuk a régi iskolákat. Gimnáziumaink kiállják a versenyt az állam legjobb intézeteivel. Kiváló tanárainkból számtalanszor válogat az állam is tanerőket magának. Országos ér-21*