Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-27 / 21. szám
355 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 356 erkölcsi züllés felé hajló kort a helyes irányban segíthetik; az egymással szembe került hit és tudás között a békét közvetíthetik. Ha a teozófia megérti magasztos rendeltetését, ez lesz a jövő' kor valódi keresztyén bölcseleté; egyszersmind az újólagos kijelentésnek, a reincarnationak, útegyengetője. A teozófia az időnkint történő megtestesülést az emberi nem fejlődéséből folyó szükségképeni következménynek tekinti s ettől várja az ismeretek hiányának kiegészítését. Az emberiség fejlődési menete alatt több megtestesülés történt, melyeknek mindegyike fokról-fokra tökéletesítette az embert. Krisna, Laocze, Buddha egyegy megtestesülés képviselői, ha nem is olyan tökéletes formában, mint az a Krisztusban megvalósult. Az utolsó kijelentés volt a legtökéletesebb, de az ember tudásvágyát mindörökre még sem elégítette ki. A fejlődés fokozódása újabb kijelentést igényel. És ez már a közel jövőben várható. A régi kijelentés tekintélye az emberi életet kormányzó erők között harmad-negyed rangra süllyed; e miatt az erkölcsiség hanyatlással, az emberi nem végcéljának eszmélyképe összeomlással fenyeget. A hit lassan elgyöngül s a fejlett halandó kinőttnek érzi magát iskolájából. A történelem azt mutatja, hogy valahányszor ilyen erkölcsi helyzetbe jutott az emberiség, a világkormányzó szellem mindannyiszor gondoskodott arról, hogy akaratát a kor kívánalmaihoz mérten kifejezésre juttassa s a haladás irányát helyes mederbe szorítsa. A várható új kijelentés feladata az lesz, hogy a vakhitet, melyből az emberiségnek annyi keserűsége és szenvedése származott, feleslegessé tegye s a vallás újabb támasztékául az igazi tudást emelje, mely nem más, mint az ember testi, lelki szervezetének valódi ismerete. Ilyen elvek alapján várja a teozófia az újabb kijelentést, várja pedig nem elmosódó s az emberi élet fölött húzódó általános fejlődés alakjában, hanem miként az eddigi kijelentések történtek — Istennek emberi formában, való megjelenésében. Hogy ez az Istenné lett emberi személy mikor lép körünkbe s milyen alakban kezdi meg munkáját, arra a teozófia határozott feleletet nem ad. Idejéül csak annyit mond: »Közel vagyon.« Ezt mondja az írás is. Formájáról pedig azt állítja, hogy »hasonló a Krisztushoz.« így hirdeti a biblia is. Az eljövetelhez feltétlenül szükséges a »Krisztus princípium,« mely nem más, mint az emberben megnyilatkozó istenség. Látjuk tehát, hogy az újólagos megtestesülés bekövetkezését egy egész bölcseleti irányzat várja s a józan észből vett érvek alapján szükségszerűnek állítja. Induktív módszerével ugyanoda ért, ahova az írás deduktív kijelentéseivel. E körülmény tapasztalása növeli bátorságunkat arra nézve, hogy a Szentirást újabb kijelentés forrásának tekintsük s a Krisztus visszajövetelét, más szóval a Szentlélek megtestesülését hitteljes szívvel várjuk. De viszont szolgáljon ez Útmutatásul a teozófiai világfelfogás képviselőinek is; ha várják a reincarnatiot; ha az eljövendő isteni személy útját egyengetni akarják: azt csak a Krisztus segedelmével tehetik, mert az új kijelentő csupán az »övéből« veheti, amit megjelent. Egyébként amely tudás az »erkölcsi törvényt« teszi vizsgálódása tárgyává — mint a teozófia — vagy létezését elismeri, annak előbbutóbb a Krisztushoz kell jutnia s az »erkölcsi törvény megtestesülését az ő életében keresnie. A Krisztusban vetett hit nélkül a tudomány soha nem szedhet érett gyümölcsöt e mezőről, míg ezzel sietteti az új kijelentést, mely még ezt az utolsó hitet is tudássá változtatja. A teozófia ily ércelemben hivő tudomány, azért előttünk rendkívül fontos szellemi jelenség, melynek a protestántizmus nagy épületében helyet kell szorítani. Ha a teozofiát beilleszthetjük működési szerveink közé: úgy mostani csüggetegirányu viszonyaink között megbecsülhetlen erőtöbbletre számíthatunk. De érdeke ez a teozofiának is, mert ha az öntudatos hit régióiban összetalálkozhatik a protestántizmussal : úgy megtalálta a jövő számára keresett egyetemes vallást. Az egyház reformálásának szükségességéről. Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor. (Folytatás.) Mig ezt ellenfeleink szégyenük eltagadni (mert ha ilyen világos dologról van szó, mi hasznuk volna a tagadásból ?), elsősorban a kijelölés jogáról és hatalmáról, aztán annak alakjáról vitáznak velünk. Idézik a régi kánonokat, melyek e dolog élére a püspököket és a papi rendet állították. Ezzel kapcsolatban emlegetik a folytonos következést, melynek révén e hatalom maguktól az apostoloktól eredőleg kézről-kézre származott át rájuk. Tagadják, hogy jogszerint másra is átmehetett volna. Pedig vajha érdemükkel tartották volna meg annak birtoklását, mivel olyan nagyra vannak. De ha figyelemmel kisérjük, hogy már nehány évszázad elteltével mily rendben jutnak a püspökök e méltósághoz, aztán közelebbről, hogy mint viselik magukat annak birtokában, milyen egyéneket választanak ki az egyházak kormányzására, beláthatjuk, hogy a folytonos következés, melyre büszkék, már régen megsemmisült. A régi kánonok szerint igazságos szigorral meg kell vizsgálni annak, akit a püspökségbe vagy a presbitériumba be akarunk venni, úgy tanát, mint életét. A negyedik afrikai zsinat határozataiban e
