Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-13 / 19. szám
319 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 320 anyagiakért küzd, lelkesül, s amikor az emberi szellem és teremtő erő csaknem az ég magasságáig emelkedne, a természetnek 8 az életnek csaknem minden jelenségére, nyilvánításain messze látható betűkkel véste fel, láthatólag a maga hatalmát és erejét, s amikor elemeire oszt, szétszed, szétboncol a tudomány mindent, mi csak kezeibe, hatalmába kerül ; képviselni ma láthatatlan, kezeinkkel meg nem fogható, bonckés alá nem tehető, leginkább csak a szív mélyén, a léleknek vágyaiban, sejtelmeiben élő, de semmi pozitív alakulásban nem jelentkező eszményi, elvont túlvilági, mennyei dolgokat, s az ezerfelé rohanó világban egy soha nem változó, nem ingadozó s a többség legnagyobb részének felfogásával ellenkező irányt, célt mutatni, egyrészt harcolni nem láthatókért, küzdeni kézzel nem foghatókért, s minden lépésünkben, cselekedetünkben a legteljesebb bírálatnak, sokszor saját magunk elégedetlenségének kitéve lenni: bizonnyal nem a legkönnyebb s leghálásabb feladat. S aki ily feladatra hivatást, kedvet nem érez, aki ilyen életcélra felövezve, felvértezve nincs, keservesen fogja megbánni egy eltévesztett életpálya összes kínait és gyötrelmeit, önként értedődik nt. és t. ehm. kgy. hogy aki ily kizárólag eszményi ideális pályára lép s azon működik, aki hivatva van a maga egyszerűségében is a legmagasabbaknak ép úgy, mint a legműveltebbeknek soha el nem évülő, örök igazságokat hirdetni, másokat vezetni, irányítani: annak birni kell mindazokkal a tulajdonságokkal, kellékekkel, amelyek nagy és magasztos hivatására szükségesek. Vagyis nt. és t. kgy. kedves lelkésztársaim, nettünk, ha tanítani akarunk, tudni kell; másokat ha tisztákká akarunk tenni, nekünk magunknak kell tisztáknak lenni ; ha utat, irányt akarunk mutatni, világító gyertyáknak, hegyen épült városnak kell lennünk. Haladni kell tehát a korral, kedves lelkésztársaim, tanulni, búvárkodni kell nekünk, ha elmaradni, néha-néha pirulni nem akarunk minden nemes és üdvös törekvésben, mely hivatva van az egyesek és az egész emberiség jólétét előmozdítani, életünknek, szavainknak, cselekedeteinknek tisztáknak, fedhetetleneknek kell lenni, hogy soha meg ne botránkoztassunk életünkkel másokat, egyszóval érzésben, gondolatban, cselekedetben, egész életünkben igazi, valódi papoknak kell lennünk, akikre mindenkor tisztelettel, jóleső érzéssel tekintsenek. Minden erre való törekvésben mindenkori rendelkezésükre állok, örülök, ha ezen a téren bármit is tehetek, ha buzdíthatok, lelkesíthetek, s ha a lelkészi állás tekintélyének — természetesen, megérdemlettről szólva — emelése érdekében közreműködhetek. Csak röviden érintem nt. kgy., hogy nekünk, mai nemzedéknek helyzetünk kissé hátrányos, amennyiben theologiai képzésünk, tanulásunk bizony-bizony nagyon hézagos, fogyatékos, igen-igen sok kívánni valót hagy fenn és bizony anyagi helyzetünk sokszor gátol, visszatart bennünket, nem egyszer nehéz gondokat és gyötrelmeket okoz, amely megbénítja működésünket, szárnyátszegi, útját állja legnemesebb törekvéseinknek. Minden lépést ezen, a mely elébbre viszi lelkészeinket a tudományos kiképzés tekintetében, s amely felmentene bennünket a megélhetés aggodalmától, gondjaitól, örömmel üdvözlök s bennem a leglelkesebb támogatóra talál: abban a rendíthetlen meggyőződésben, hogy önfeláldozó munkát, lelkes tevékenységet, eredményt, győzelmet csak abban az esetben érhetünk el, ha fel vagyunk vértezve, ellátva azokkal az eszközökkel, fegyverekkel, amelyek a küzdelemben, a munkában szükségesek. Iskoláink, mióta csak protestánsoknak nevezhetjük magunkat, mindenkor legféltettebb kincse, büszkesége volt felekezetűnknek. Velünk egy időben, egyszerre születtek s ma is féltő gonddal, kimeríthetlennek látszó áldozatkészséggel gondozzuk és tartjuk fel azokat. Milliókra rúgó alapítványaink, híveink áldozatkészsége csaknem felerészben a nevelés, oktatásügyét szolgálja. Iskoláinknak, tanintézeteinknek köszönheti népünk azt az értelmi fölényt, azt az öntudatos kálvinista jellemet, mely kiemel, kitüntet a velünk együtt élő testvérek sorában. Iskoláink, tanintézeteink sokáig, egész a legújabb időkig kimagaslottak, kiemelkedtek a többi testvéri felekezetek iskolái, tanintézetei felett. Ma már az első, a vezető helyről leszorultuuk, az állami, községi tanintézetek kitértek, megelőztek bennünket. S ha nézzük az okokat, kutatjuk az ezt előidéző körülményeket : első sorban arra a meggyőződésre jutottunk, hogy nem tudunk versenyezni az állami iskolák berendezettségével, iskoláink, sok helyütt felszereletlenek, túlzsúfoltak. Hiszen vannak iskoláink, melyekbe ma is 100—120 tanítvány van egy-egy tanító gondjaira, nevelésére bízva. De van ennek talán egy közelebb fekvő oka is, amellett legalább is megfontolásra méltó, s ez az, hogy említettem népiskolákban a szorgalmi idő 9 —10 hónap, mig nálunk a 8 hónapot országszerte sok helyen el sem éri, nagy átlagban meg nem haladja sehol, a pontos iskolába járás, a mulasztások nincs kellőleg ellenőrizve. Nagyon természetes, hogy a legképzettebb tanító sem képes annyi eredményt elérni 8 hónap alatt, mint egy másik 9—10 hónap alatt, s hozzá még így rendesen, pontosan feljáró tanulósereggel ! ! Rövidebb, szaggatotabb lévén a szorgalmi idő, a tantervet felkelvén dolgozni, nagyon természetes, hogy nem fektethet, nem fordíthat a legszorgalmasabb, leglelkiismeretesebb tanító sem olyan súlyt a tananyag értelmes, öntudatos elsajátítására és a nevelésre, mint azt a mai kor követelményei igényelnék, s innen van még ma is iskoláinkban a gépies, sokszor öntudatlan beemlézés, amely elavúlt szokástól szabadulni még máig sem tudunk és a nevelés, a gyermeki fogékony léleknek szépre, jókra alkalmassá tétele, felköltése a legnemesebb érzelmeknek : szülők, testvérek, emberek, haza, vallás iránti szeretetnek, áldozatkészségnek, a nevelésnek ez a kedves és gyönyörűséges mezeje, parlagon műveletlenül marad. S ha itt is e téren is reámutatok arra az igazán tarthatatlan állapotra, a tanítói javadalmaknak a mai kor igényeihez egy általán meg nem felelő voltára, hogy tanítóink törz3-fizetése még ma is 800 koronában van törvényhozásilag megállapítva: tehát azoknak, akiknek kezében van letéve egész nemzedékek sorsa és jövője, anyagi gondokkal, nélkülözésekkel kell küzdeniök, akkor, amikor mástéren milliókat fecsérelnek, tékozolnak el a honpolgároknak keservesen összehozott adójából, sokszor a nemzet megrontására, veszedelmére irányzott kiadásokon !
