Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-29 / 17. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 290 289 örök háborgás és égető lángolás s hogy midőn Krisztushoz, mint a hit egyedüli biztos révéhez fordultak, akkor végre eljutottak a tiszta és békés nyugalom élvezéséhez is. E tanhoz mi semmit nem adunk. De a lelkiismeret azon nyugtalan kérkedését, melyet Pál apostol a legnagyobb képtelenségnek tart, ellenfeleink hitük első alapigazságai közé számlálják. A második általunk felhozott kivétel a bűnök megbocsátására vonatkozik. Mert ellenfeleink nem tagadhatva azt, hogy az ember egész életében sántán jár s gyakran el is esik, akarva nem akarva kénytelenek bevallani, hogy mindenkinek szüksége van a bocsánatra, hogy ez töltse be megigazulás hiányait. De aztán úgy költik az elégtétel különböző módjait, melyekkel Isten kegyelmét minden vétkes megvásárolhatja. Ide tartozik első sorban a bűnvallás, aztán a cselekedetek, melyek opera supererogatonis néven ismeretesek s végül a büntetések, melyeket Isten kiszab a vétkesekre. Továbbá, mivel érzik, hogy ezek a kiegyenlítések az igaz mértéktől még messze állanak, máshonnét uj fajtáját hívják segítségül az elégtételnek: tudniillik a kulcsok jótéteményére hivatkoznak. Azt mondják, hogy a kulcsokkal fel lehet nyitni az egyház kincstárát s a mi hiányunk van, Krisztus s a szentek érdeméből helyrepótolhatjuk. Mi pedig azt tanítjuk, hogy az emberek ingyért veszik bűneik bocsánatát s nem ismerünk más elégtételt, mint amelyet Krisztus hozott létre, mikor az ő halálának áldozatával megengesztelte Istent a mi bűneinkért. Azt hirdetjük tehát, hogy Istennel való kibékülésünk egyedül Krisztus jótéteményéből történik s nem is lehet más kielégítésről szó, mivel az égi atya megelégedve Krisztus egyetlen kiengesztelésével, tőlünk mást nem követel. E mi tanunk mellett a szent iratokban fényes bizonyítékok vannak ; bár ezt a tant inkább az egyetemes (katholikus) egyházénak kellene mondanunk, mint a magunkénak. Mert az isteni kegyelem visszanyerésének egyedüli módja az apostol szerint az, hogy „Isten azt, aki bűnt nem teve, tévé érettünk bűnné, hogy mi lennénk Isten igazsága ő benne.“ Másutt is, mikor a bűnök megbocsátásáról beszél, azt mondja, hogy ezáltal lesz sajátunk a cselekedetek figyelembe nem vevésévél a megigazulás (Róm. IV. 5.). Mi tehát szigorral, de az igazságnak megfelelőleg hirdetjük, hogy az a tan, mely szerint ellenfeleink arról ábrándoznak, hogy elégtételükkel megérdemlik az Istennel való kibékülést, s hogy megvásárolhatják a büntetést, melylyel az ő Ítéletének tartoznak: kárhozatos istenkáromlás annál is inkább, mert lerontja azt a tant, melyet Krisztusra vonatkozólag Ézsaiás hagyott hátra, hogy t. i. „ami békességünknek veresége vagyon ő rajta.“ (Ézs. III. 5.) Van rá elég okunk, hogy az opera supererogativakról szóló képtelen hazugságot is visszautasítjuk. Csak két fontos okot említünk fel: nem lehet tűrnünk azt az állítást, hogy az ember Istennel szemben többre képes, mint amivel tartozik. Másik okunk, hogy azon név alatt többnyire önmaguktól kieszelt s Istenre csak ráerőszakolt tiszteleti tényeket értenek, melyekkel idejüket és munkájukat pazarolják s nagyon messze állanak attól, hogy Isten haragja kiengesztelésének eszközei gyanánt szerepeljenek. Nem tűrhetjük és nem tűrhettük Krisztus vérének a mártírok vérével való oly vegyűlését, hogy abból érdemvegyülék vagy elégtétel-tömeg váljék azon büntetések megváltására, melyek a bűnökre várakoznak. Mert, amint Augustinus mondja, egy vértanú vére sem hullott a bűnök bocsánatjáért. Ez egyedül Krisztus munkája volt és pedig nem azzal a rendeltetéssel, hogy utánozzuk, hanem, hogy áldásaiban részesüljünk. Az ő nézetével kitünőleg egyezik Leo, mikor így ír: „Bár Isten szeme előtt sok szent halála drága volt, mégis egy ártatlan megölése sem szolgált a világnak engesztelés szerzésére; az igazak vették s nem adták koszorujokat s a hívek vitézségéből a türelem példái, nem a megigazulás ajándékai származtak. (Epist. 81., 97.) Ami utolsó kivételünk a cselekedetek megjutalmazására vonatkozik; erre nézve mi azt állítjuk, hogy a megjutalmazás nem függ cselekedetek értékétől vagy érdemétől, hanem inkább tisztán Isten kegyelmétől. Azt ugyan elismerik ellenfeleink, hogy a cselekvés értéke és jutalma közt nincs egyenlőség. Hanem azt, ami fő ebben a dologban, nem veszik figyelembe: azt t. i., hogy a hívők jó cselekedetei sohasem lehetnek oly tiszták, hogy bocsánat nélkül tetszést nyerhessenek. Nem veszik figyelembe, hogy a legjobb cselekedet is mindig be van mocskolva foltokkal és szeplőkkel, hogy soha nem foly Istennek abból a teljes és tökéletes szeretéséből, melyet a törvény megkíván. Mi hát azt tanítjuk, hogy a hívők jó cselekedeteiből mindig hiányzik az a legfőbb tisztaság, mely Isten tekintetét elhordozhatja : sőt bizonyos mértékben tisztátalanok, ha az igazság teljes szigorával mérjük őket. Hanem, ha egyszer Isten a híveket az örökbefogadás kegyelmébe vette, nemcsak személyüket öleli magához és szereti, de cselekedeteiket is arra méltatja, hogy jutalomban részesíti. Végeredményében, amint az emberről is mondottuk, a cselekedetekről is az a véleményünk, hogy nem saját méltóságuknál fogva, de az egy Krisztus érdeménél fogva igazulnak meg, míg hibás oldaluk, mely egyébként Isten tetszését nem nyerhetné meg, Krisztus áldozatában el van temetve. Ezen intés megismerése felettébb hasznos egyrészt a célból, hogy az embereket Isten félelmében megtartsa, hogy azok cselekedeteikre hivatkozva ne követeljék azt, ami Isten atyai jóindulatából foly; másrészt azért is, hogy az embereket a legédesebb vigasztalással emelje fel, hogy a kétségbeesés karjaiba ne sűlyedjenek, ha elgondolják cselekedeteik tisztátalanságát vagy tökéletlenségét, mert hallhatják, hogy Isten atyai elnézése nem veszi azokat beszámítás alá! (Folyt, köv.)
