Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-15 / 15. szám
251 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 252 törvénybe iktatása, hogy a saját e célra rendelt közegeik számadása, a pénztári közegek ellenőrzése, a hatóságoknak a számadásokat elfogadó határozatai, az alapítványok jövedelmeinek felhasználása csak akkor váljon érvényessé, ha azt a kormányhatósági felülvizsgáló hivatal helybenhagyja. Mert előzetesen felteszi, hogy az alapítványi jövedelmek az egyházhatóságok által esetleg nem a kitűzött célra használtatnak fel. Az általános részben már kifejtettem, hogy az alapítvány állam- vagy közrendellenes volta ellenőrizhető az alapítványi okiratnak a kormányhatóságnál egy példányban való letétele által. Az autonom egyházak megérdemelnek annyi bizalmat, hogy az alapítványi tőke hozamát a kitűzött cél megvalósítására fordítják. 29. §. odamódosítandó volna, hogy az autonom egyházak és egyházi hatóságok a kezelésükre bízott minden alapítványt csupán a felügyelet és ellenőrzés szempontjából volnának kötelesek bejelenteni. 31. §. szerint a halálesetre szóló alapítványokat az elfogadási nyilatkozat megtétele után a kirendelt vagyonkezelő képviseli. Egyéb alapítványoknál pedig az alapítványt a kormány képviselné mindaddig, mig az alapítványra szánt vagyon a kezelő által át nem vétetett. Nincs ok arra, hogy miért képviselje a kormány a nem halálesetre szóló alapítványt a kirendelt vagyon átvételéig. Az elfogadó hatóság sikeresebben megvédheti a vagyoni érdeket azért, mert rendszerint a hatósága területéről származnak az alapítványok s így a viszonyok ismeretével gyorsabban, célszerűekben járhat el. De az is homályban hagyatott, hogy a kormány közege kinek a költségére foganatosítja a képviseletet. Már pedig az alapító által kirendel vagyon terhére az ország központjából való képviselet felette nagyon csökkentené a kirendelt alapot. Tehát ez a §. oda volna módosítandó, hogy miután a cél szempontjából elfogadott alapítvány már vissza nem vonható (24): mindennemű alapítványra nézve az elfogadási nyilatkozat megtétele után a képviselet már a kezelésre kirendelt egyházat, hatóságot, vagy jogi személyt illeti meg. A 32. §. rendelkezése szerint az alapítványi vagyon kezelését — tekintet nélkül az alapítvány egyházi vagy világi jellegére — a miniszter megváltoztathatja. Nem kell hozzá sok magyarázat, hogy ez a felhatalmazás az autonómiát erősen sérti, mert a belső ügykezelésben és az alapítványi vagyon gyümölcsöztetés mikéntjében is teljesen a politikai irányok szerint változó miniszternek volna az egyházi hatóság kiszolgáltatva. A 33. §. az alapítványok céljainak megváltoztatását is a miniszternek tartja fenn a világi jellegűnek nyilvánított felekezeti, tanügyi és jótékonysági alapítványokra nézve is. Ez szintén nem fogadható el, mert az az egyházak és egyházi hatóságok kiszolgáltatása volna az alapítványok végcélja tekintetében- Az alapítványi cél megváltoztatása feletti intézkedés a felekezeti főhatóságok végső határozatához volna kötendő s a bejelentés és ellenőrzés szempontjából a miniszternek csupán bejelentendő volna. Erős megszorítás a 35. §. azon rendelkezése is, hogy alapítványok részére ingatlan szerzése csak kormányhatósági jóváhagyás mellett foganatosítható. De megérthető azért, mert az alapítványok hosszú életének tartamára köttetnék ie a birtok s a forgalomtól elvonatnék, holott ma is nagy baj, hogy a kötött birtokok miatt népünk terjeszkedni nem tud. Ezek volnának azok, amik nekem a javaslatban feltűntek. Azt hiszem, hogy a megbeszélés megindítása többeket és jobb hozzászólásra fogja bírni. Szabó György. Az egyház reformálásának szükségességéről. Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor. (Folytatás.) Bizonyára azok, akik a holtak közbenjárására hivatkoznak Isten előtt, kéréseikben szükségszerüleg e következő két dolog közűi egyiket fogadják el: vagy azt állítják, hogy Isten igéje így tanította őket, vagy azt vallják, hogy szabad az embernek tetszése szerint imádkozni. Az bizonyos, hogy az első pontban sem a Szentirás bizonyságtételére sem a szentek példájára nem hivatkozhatnak, a második pontra vonatkozólag pedig Pál tart Ítéletet felettük, aki azt állítja, hogy Istent csak az imádhatja, akit az ő igéje tanít az imádkozásra. Ettől függ a kegyesség, melylyel illik, hogy minden kegyes értelem meg legyen áldva és fel legyen ruházva, midőn imádkozásra készül. A világ Istenhez esd, de közben kétkedik az eredmény felől. Mert az Ígéretben sem nyughatik; azt sem érti, mit jelent az, hogy van közbenjáró, kinek segélyével kérése tárgyát bizton megnyeri. Aztán Isten azt parancsolja, hogy minden késedelem nélkül jöjjünk. (Máté XXI: 22.) így az igaz hitből származott kérés kedvet talál Isten előtt, de az oly imádság, mely aggódó reszketéssel van egybekötve, elidegenít tőle. Mert ez az a sajátságos jel, mely az egy Isten igaz imádását megkülönbözteti a pogányok erkölcstelen és téveteg imádkozásától. Ha e jegytől megvan fosztva az imádság, megszűnik az Isten tiszteletére szolgálni is. S ez az, amit Jakab akar, midőn azt mondja, hogy akinek szüksége van a bölcsességre, kérje Istentől, de kérje hittel, semmit nem kételkedvén. Mert aki kételkedik, hasonlatos a tengernek habjához, mely a szelektől megmozdittatik és ide s tova hányattatik. (Jak. 1: 6.)
