Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-04-15 / 15. szám

253

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

254

De nem is lehet csodálkozni rajta, ha valaki elveszítvén Krisztusban a közbenjárót, bizonytalanságban s kétkedésben hányódik. Mert ő az egyedüli Pál szerint, (Róm. V : 2 ; Ef. II: 18.) ki által van bátorságunk s hittel való menetelünk az atyához. Mi tehát azt tanítottuk, hogy a Krisztustól vezérelt emberek többé ne ingadozzanak és‘ tántorogjanak, amint eddig szoktak cselekedni; de szinte rájuk parancsoltunk, hogy nyugodjanak meg az Ur igéjében s ha ez egyszer a lélekbe behatol, minden oly kétkedést, mely a hittel ellenkezik, messze elűz.

Még hátra van a harmadik hiba, melyről azt állítottam, hogy az imádságban megjobbitottuk. Mert mi azt tanítottuk, hogy értelemmel kell imádkozni, mig velünk egy időben idegen nyelven imádkoztak az emberek. Tehát tanunk mindenkit külön-külön oly imára oktat, melynél Istenhez intézett kérelmét érti is. Gyülekezeteinkben a közös imádságok úgy is vannak alkotva, hogy mindenki érthesse őket. így parancsolná ezt a józan értelem is, ha Isten semmit nem rendelne e dologra vonatkozólag. Mert az imádságnak az a lényege, hogy az emberek Isten előtt bevallják az ő szükségeiket s mintegy szivüket öntsék ki előtte. S e felfogástól semmi sem esik messzebb, mint ész és értelem nélkül mozgatni a nyelvet. S az esztelenség oly fokára sülyedtek az emberek, hogy a nép nyelvén való imádkozást majdnem sérelmesnek tekintették a vallás ellen. Megtudnék nevezni egy érseket, aki valakit börtönnel s még nehezebb büntetésekkel is fenyegetett, hogyha az Úri imát másként is elmeri mondani, mint latinul. Különben általános hiedelem ez volt: nem határoz, hogy odahaza az ember milyen nyelven imádkozik, csak alapjában kívánja az értelem az imádkozást, de a templomban ■— azt gondolta — a legnagyobb mértékben hozzá tartozik a méltósághoz, hogy az ünnepélyes imádságok csak latin nyelven tartassanak.

Amit előbb mondtam, az is borzasztó, ha valaki Istennel akar beszélni a nyelv puszta zengése által. Ha Isten maga nem tenne is tanúságot afelől, hogy ez neki nem tetszik, a természetes értelem egyéb figyelmeztetés nélkül is visszautasítaná. Ezen kívül az egész Szentirás bizonyítja, hogy mennyire elitéli Isten az ily emberi találmányt. A gyülekezet közös könyörgéseire vonatkozólag pedig tisztán előttünk állanak Pál apostol szavai, melyek szerint a tudatlan ember nem mondhat az imádságra áment, ha rá nézve idegen nyelven hallotta azt. (I. Kor. XIV. 16.) Mennyivel inkább csodálkozhatunk hát rajta, hogy, kik ezt az esztelen szokást először behozták, a szemérmetlenség oly fokára eljutottak, hogy amit Pál a legnagyobb képtelenségnek tart, azt ők úgy tekintik, mint ami az istenitisztelet méltóságához tartozik. Hadd nevessenek hát ellenfeleink, hogy gyülekezeteinkben mindenki a saját anyanyelvén könyörög, hogy a zsoltárokat férfiak és nők egyformán éneklik, csak a Szentlélek tegyen mellettünk az égből tanúságot, a máshonnan felhangzó értelmetlen és zavart hangokat pedig utasítsa vissza. (Folyt, köv.)

IÖLLÖS KÁROLY

1856—1900. |

A név elolvasása után ne fordíts másik oldalra kegyes olvasó azért, hogy ismeretlen. Szentelj pár peroet annak emlékére, akit a földi hiúság nem izgatott, tüntető ünnepeltetéstől iszonyodott, hírnévre nem vágyakozott, de a kötelesség-teljesítés embere volt teljes mértékben, tetőtől-talpig hű, igaz, becsületes sáfára a reá bizottaknak.

Akik őt ismertük, mindnyájan szerettük. Külső modorában, beszédében, kedélyében, még ellentétes vélekedését bizonyító érveiben is volt valami csodálatosan vonzó, megnyerő, meggyőző. Kedves humora a problematikus kérdésekben mindig megtalálta a kivezető útat, életvidámsága jóhatással volt a búskomorságra hajló szivekre. Ezért rendítette meg egész valónkat váratlan halálának hire.

Elköltözött kedves barátunk, mivel immár nem tiltakozhatol a „hiresítés“ ellen, ne vedd rossz néven, hogy mivel koporsódnál nem róvhattam le végső tiszteletemet, ez utón óhajtok áldozni emlékednek '

Ollós Károly ekecsi reform, lelkész Komároramegyében, Apáca-Szakállason született 1856 junius havában. Hasonló nevű atyja 8 gyermekes, jó módú, 25 évig bíróságot viselt közbirtokos volt, édes anyja Zsemlye Mária. Úgy gimnáziumi, mint theologiai tanulmányait Pápán végezte. Közben egy évig segédtanító volt Balatonfüreden, majd 3 évig tényleges katonai szolgálatot teljesített. Ezután káplánkodott Marcelházán, Perbetén, Komáromban. Közben 8 hónapon át részt vett a boszniai foglaló hadjáratban. Ekecsen rendes lelkész! állását 1886-ban foglalta el. Húsz év alatt lélekszámban kisded, anyagiakban szegény egyházában ügyesen rendezte az adózást. A templomot és paplakot megújítatta. majd ez utóbbi 1904-ben leégvén, újból építette és új tornyot emeltetett. Híveinek bizalmát és szeretetét teljes mértékben bírta. A templomon kívül is oktatta, tiszteségesebb szórakozásra szoktatta, csiszolgatta, hogy simább modoruak és illedelmesebb beszédüek legyenek.

Egyházi beszédeiben egyszerű, világos, gyülekezetének értelmi színvonalán levő, tiszta magyaros nyelvezetével tette érthetővé a nehéznek tetsző komoly és szent eszméket. Sokszor boszankodva beszélt a nyomtatásban megjelent prédikációknak virágos nyelvezetű, fellengős tartalmatlanságukról. Vagy amelyekben vannak jó gondolatok, azoknak írójukon sajnálkozott, hogy miként rejti el kínos vergődésében különben szép eszméit.

A komáromi egyházmegyének tiz év óta volt közpénztárnoka, mint ilyen valóságos tehetséggel és nemes ambícióval rendezte és fejlesztette egyházmegyénk pénzügyeit. Fenkölt gondolkozását bizonyítja, hogy több Ízben erélyesen tiltakozott a számvevő jelentésekbe foglalt „hálás köszönet nyilvánítások“ ellen, mert szerinte az elválalt tisztség hű betöltése nem érdem, hanem