Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-25 / 12. szám
201 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 202 hagytak egy egész sereg ceremóniát, mely Istentől származott, s mely az idő szerint alkalmas és célszerű volt a nép nevelésére: mi sok vallásos szertartás megjavítását tartottuk szükségesnek, mivel vagy vakmerőn becsúsztak, vagy visszaélésre adtak okot, vagy végül a kor szellemének nem feleltek meg. Ha nem akarunk mindent összezavarni, fenn kell mindig tartanunk az ó- és uj-szövetség között fenálló ama külömbséget, hogy azok a ceremóniák, melyeknek megtartása a törvény alatt hasznos volt, most nemcsak fölöslegesek, hanem végrehajtásuk képtelen s bűnös dolog is. Krisztus még távol volt, köztünk meg nem jelent, halaványan jelképezve alakját az eljövetele felől való reménységet táplálták a hívők lelkében, de most csak arra szolgálhatnak, hogy jelenlevő és nyilvánvaló dicsőségét elhomályosítsák. Tudjuk, hogy mit tett Isten. Mindazon ceremóniákat, melyeket egy időre parancsolt, örökre megszüntette. Hallgassuk meg erre Pál véleményét! Mikor Krisztusban a test valósággá lett, távoznia kellett minden árnynak; aztán a gyülekezetét újabban Isten másként akarja tanítani. (Gal. IV. 3.- stb. Kol. II. 4., 14., 17.) Mikor Isten a gyülekezetét abból a szolgaságból, melybe vetette, megszabadította, van-e valami esztelenebb dolog, mint az embereknek ama régi helyére uj szolgaságot teremteni. Mikor Isten biztos rendtartást írt elő, minő gőg kell ahhoz, hogy valaki előáll s az ellenkező, Isten által nyilván elvetett rendtartást akarja erőre emelni. De a legrosszabb még az, hogy bár Isten annyiszor megtiltotta szigorú rendelkezésekkel hazug, emberi tisztelését, azért csak emberi találmányokkal tisztelték. Tehát mi jogon kiáltoznak ellenségeink, hogy a vallást e tekintetben megrontottuk ? Mert mi az ujjunk hegyével sem érintettünk semmit, amit Krisztus haszontalannak nem mondott akkor, mikor azt hirdette, hogy Istent emberi hagyományokkal hiába tisztelik. Még talán valamennyire tűrhető lett volna a dolog, ha az emberek Isten ily nemű haszontalan tisztelésével csak a ráfordított munkát veszítették volna el, de mikor, amint jeleztem, Isten sok helyen megtiltja, hogy igéjén kívül uj tisztelését hozzák létre, hangsúlyozza, hogy e merészség őt mélyen sérti s nem épen könnyű büntetéssel fenyeget, bizonyos, hogy az a javítás, melyet végeztünk, nagy szükségérzet következménye. Az sem kerüli ki figyelmemet, hogy mily nehéz a világnak megmagyarázni, hogy Isten elveti és utálja, bármit eszel ki emberi ész az ő tisztelésére. E tévelynek több oka van. A régi példaszó azt tartja : kinekkinek szép a magáé. Ebből az lesz, hogy, ami fejünkben támad, az tetszik jobban s amint Pál apostol is elismeri: Isten tiszteletének hazug alakjai gyakran mutatják a bölcseség látszatát. Aztán, mivel sok bennük a külső csillogás, mi foglyúl ejti a szemet, jobban tetszenek nekünk, mint az, amit Isten rendelt s amiben kevesebb a látványosság. Mert semmi az emberek értelmét jobban el nem homályosíthatja, hogy igy Ítéljenek a dolog felől, mint a képmutatás. Mert mig Isten igaz tisztelői gyanánt szivet és lelket kellene felajánlani, addig az emberek szeretnék feltalálni az Ö homlok-egyenest ellenkező tiszteíési módját: hogy tudniillik testi cselekményekkel leróva iránta való kötelességüket lelkűket maguknak tartsák meg. Továbbá, mig külső pompát erőszakolnak rá, addig azt gondolják, hogy ezzel a mesterséggel megmenekültek azon kényszer alól, hogy magukat felajánlják Istennek. Az emberek ezért kezdenek számtalan istenitiszteleti cselekménybe szívesebben bár vég és módnélkül való fáradalomban van részük s ezért kívánnak örökké inkább labirinitusban tévelyegni, mit Istent egyszerűen lélekben és igazságban tisztelni. Becstelen rágalom hát, hogy ellenségeink vádja szerint könnyelműséggel s nem törődömséggel szedjük rá az embereket. Mert ha választás volna, a testi ember bármit inkább választana, mint, hogy Istennek ami tanunk által előirt tiszteletét fogadná el. Könnyű emlegetni hitet és bünbánatot, de érezni és végrehajtani őket a legnehezebb dolog. Az hát, ki lsen tiszteletét ezekbe helyezi, legyen bárki, nem lázit a kötelékeken, de oly útra tereli az embereket, amelyen való járástól leginkább visszaborzadnak. Bőséges bizonyságot találunk erre magában a tényben. Az emberek hajlandók eltűrni, hogy sok kegyetlen törvényt szabjanak reájuk, sok nehéz szabályzatot szívesen elhordoznak, elviselik a rideg s nehéz igát is, s végül bármi terhet magukra engednek rakni: csak a szívről ne essék említés. Ebből kiderül, hogy az ember szelleme semmitől sem borzad annyira, mint ama lelki igazságtól, melyről mi szüntelen szónokiunk s melynek nincs nagyobb ellensége ama csillogó felszerelésnél, melyet ellenfeleink oly diadalmasan birtokolnak. Isten fensége oly mértékben kívánja tőlünk tisztelését, hogy képtelenek vagyunk tisztelésétől visszavonulni. Ha már most nem tudjuk elkerülni a szükségérzetet az ő tisztelésére vonatkozólag, görbe utakon keresünk menedéket, hogy szeme elé kerülnünk ne kelljen: vagy még inkább szeretjük külső ceremóniákba, mint mutatós álarcokba elrejteni szivünk bensejének vonzóságát s testi cselekményekből szeretnénk válaszfalat huzni, hogy szivünkkel ne kelljen hozzá járulnunk. Nehezen tűri a világ, ha ilyen fajta odúiból kiriasztják s azért van a jajveszéklés, mert rejtekhelyeikből, melyekben Istennel bizonyságban játszadoztak, nyílt napfénybe kényszerítettük jönni őket. (Folyt, köv.) Református egyházi lapszemle. Prot. Egyházi és Iskolai Lap. 8—9. sz. S. Szabó József, mint az orsz. ref. tanáregyesület főjegyzője : „Egyesülési vágy, akarat nélkül* címmel válaszolt Raffay Sándor: „Erőpazarlás“ című cikkére, melyben az országos ref. tanáregyesület küzdelmes megalakulásából hoz fel történelmi adatokat, melyekkel azt bizonyítja, hogy ág. hitv. ev. testvéreink körében is megvolt időről-időre a
