Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-03-05 / 10. szám
DUNÁNTTLI PROTESTÁNS LAP. 164 Szükségesnek láttam, t. értekezlet, mindezeket előrebocsátani, hogy teljes világításban álljon előttünk az egész tárgy. Annyit mondhatok, hogy reám megdöbbentő hatást gyakorolt a leküldött javaslót. Amennyiben ezen humánus irányú — mert annak kellene lennie — intézmény létesítését célzé javaslat a humanizmus teljes kizárásával készült s mintha csak valami nyers üzletről volna szó, az egész javaslaton a mathematika rideg szabályai érvényesülnek. Annyit előre is mondhatok, hogy merénylet készül a magyar re/, papság eilen s ha a lelkészi kar, mint egy ember sikra nem száll a javaslat ellen, ha az lényegében akként megy keresztül, amint tervezve van, az eredmény végzetes leend közvetlen a lelkészi karra, közvetve a ref. egyházra ! A törvényjavaslatról, mint ilyenről, mely négy szakaszból áll, birálatot nem mondok. Ha testületeink többsége állást foglalt már a mellett, hogy a nyugdíj int. felállíttassék : ám legyen ! Ez esetben ezt elfogadhatónak tartom. Lássuk most az alapszabálytervezetet! Az 1. §-ban mindjárt helytelen a cim. Nem „Országos ev. ref. lelkészi nyugdíjintézet“, hanem „Országos ev. ref. lelkészi nyugdíj- és gyámintézet.“ így meríti ki a cím teljesen a tartalmat. A 2. és 3. §-ról nincs mondani valóm, a 4 ikről is csak annyi, hogy a 60 éven felül levőket egyáltalán nem kötelezném a belépésre, szabad tetszésükre bíznám azt. Az 5. §-ról a l0-ik§*aí együtt mondok birálatot, mellyel hasontartalmu. A 6. § t egészen rnegváltoztataodónak tartom. Jobbnak vélem az egyenlő összegű nyugdíjat, mint a dunántúli egyházkerület tervezi a mai minimummal, 1600 koronával, mely teljes munkaképtelenség esetén szolgálati időre való tekintet nélkül egész Összegében adatnék ki. Kivételt csak azon esetben tennék, ha a lelkész nőtlen, avagy gyermektelen és még 10 szolgálati éve nincs. Ily esetben fél nyugdíjat tartanék megfelelőnek. A fizetés arányában való nyugdíjazást azért nem fogadom el, mert hiszen egyenlő képesítettség mellett is nagy aránytalanság van a lelkészi fizetések között s a jobb jövedelemnek élvezete éppen nem a szolgálati időhöz vagy érdemhez van kötve. A 7. §-nál rendkívül veszélyes lehet ama rendelkezés, mely szerint a nyugdíjazás történhetik egyházi közérdekből hivatalból, közigazgatási birósági ítéletekkel megállapított munka- illetőleg hivatalfolytatási képtelenség alapján. Ez a munka — illetőleg hivatalfolytatási képtelenség igen tág fogalom, széles keret, melybe sok minden belefér. Különösen, ha — mint a sorok közt olvasni lehet — orvosi vélemény sem szükséges. Mert pl. u 9. §. ezt csak azon esetre irja elő, ha valaki maga kérelmezi nyugdíjaztatását. Ismeretes előttünk az a tünet, talán a világi elem felülkerekedése miatt, hogy a hol a gyülekezetben baj van, ennek okát rendszerint a lelkészben keresik és akarják megtalálni. Ha pedig tovább is tart ez az irányzat, olyan hamar nyugdíjba kergethetnek egy-egy lelkészt, hogy észre sem veszi és már sehol sincs. Kevés olyan gyülekezet van, hol valami baj ne volna. Az ilyen bajokat könnyű dolog mesterségesen felfújni és kivált, ha az iüetŐ lelkész feletteseinek s az egyházhatóságoknak kellemetlenkedni is szokott, egy-kettőre ki van mondva az ítélet: mehet penzióba ! Veszélyesnek tartom ezt a nyugdíjazási módot azért is, mert ha tényleg megtörténik nehány oly eset, milyenre céloztam, az kiölheti a lelkészekből azt a csekély önállóságot, véleménynyilvánítási bátorságot is, mely ma még tapasztalható s a lelkészeket mindenben térdet-fejethajtó gyávákká, meghunnyászkodókká teszi. Ennek pedig közvetve magára az egyházra is végtelen káros hatása lenne. Ezt a módját azért a nyugdíjazásnak feltétlenül törlendőnek tartom- és a saját kérelemre történő nyugdíjazás mellett csak a fegyelmi utón valót tartom felveendőnek. A 8. § t, ha az említettem két nyugdíjazási mód vétetik fel, elfogadhatónak tartom. Különben nem, mert sérelmesnek tartom azt, hogy a közig, biróság által való nyugdíjazás elten csak birtokon kívül lehet a konventhez felebbezni. A 9. §. ellen kifogásom nincs. A 10. §. az 5-ihkel együtt arról tanúskodik, hogy az alapszabály tervezet mennyire a humanizmus kizárásával készült. Mert arról rendelkezik, hogy akinek 10 évi beszámítható szolgálata nincs, az állandó nyugdíjat nem kaphat; de természetesen azért nyugdíjazható, illetve végkielégítéssel elbocsátható, mihelyt állandó testi vagy lelki fogyatkozásban szenved. Nos, aki ezekben a szakaszokban humanizmust talál, annak a képzelő tehetségéhez gratulálok. Vagy azt mondják: mit humanizmus1! Ez egy mathematikai alapokon nyugvó pénzintézet, hol a számtan rideg szabályainak érvényesülnie kell, mert különben az egész összeomlik! Az ilyenekkel szemben utalok a dunántúli egyházkerület alapszabály tervezetének indokolására, melyben ethikai szempontból az mondatik, hogy a lelkészi állás természetével nem fér össze a közönséges értelemben vett munkaképtelenség fogalma, még kevésbbé a tisztán szolgálati időre tekintettel történő nyugdíjazás, mint pl. az állami tisztviselőknél, tanároknál vagy tanítóknál. Nem pedig azért, mert a a lelkészi állás semmiféle más állással nem mérhető, nem hasonlítható össze. A lelkész állásával, ki a népnek lelkiatyja, ellentétben áll a szolgálati idő hangoztatás, s ily címen az állás ott hagyása. Ezt az indokolást meg lehet érteni. De azt az intézkedést, éppen azért, mert a lelkészi állás semmiféle más állással össze nem hasonlítható, sehogyan sem, hogy ha valamelyik lelkészt 10 évi szolgálati idő előtt szerencsétlenség éri, testi vagy lelki fogyatkozás, akkor azt nyomorult 1/i, 1i2 vagy egész évi fizetéssel, esetleg több apró gyermekkel kidobjuk és a kétségbeesés örvényébe taszítsuk. Hát szív kell az ilyen eljáráshoz! Azaz, hogy szívtelenség és mathematika! 1 63
