Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-10-08 / 41. szám

703

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

704

az ember ahhoz az anyagi és erkölcsi erőhöz, amelyek felett rendelkezünk s azzal a versenynyel szemben, amellyel más felekezetek részéről, sok tekintetben az államrészéről is ki vagyunk téve, (Az a sajnos! Úgy van!) mert az állam részéről nemcsak jótéteményekben részesülünk, hanem sokszor minket nagyon feszélyező versenyben is. De ha kulturális feladatokban egyúttal versenyez is és a tér elfoglalásáig versenyez velünk az állam, legalább ott ne bántson, ahol a saját működésünk tekintetében tökéletesen szabad kézre van szükségünk.

Ebből a legutóbbi észrevételből még egy másik is következik: ha méltóztatnak az ügysorozatot megnézni, észre fogják venni, hogy a feladatok, a tárgyak megdöbbentően szaporodnak. Legutóbb volt tavaszi közgyűlésünkkor két erős napon keresztül dolgoztunk reggeltől késő estig. Igazán mondom, talán igen optimista vagyok, azzal az öntudattal távoztam tavaszi közgyülélésünkről, hogy az őszi közgyűlésen már kevés feladatunk lesz és most méltóztassék tekintetbe venni az ügyek sorozatát, melyek felett ma fogunk tanácskozni, több mint 200 kérdés áll előttünk, a segélvkérdéseket nem is véve külön pontnak. Méltóztatnak látni, mily nagy mértékben szaparodnak teendőink, úgy, hogy — itten talán nincs helyén az a figyelmeztetés, de azt hiszem — autonómiánk kezd bürokratikussá lenni. Vigyáznunk kellene arra, hogy a.z alsóbb fórumok az ügyeknek gyorsabb és helyesebb elintézése által a központnak, a központi hatóságoknak úgy az adminisztratív, mint a tanácskozó testületeknek lehetőleg kevesebb dolgot adjanak. Viszont nem lehet tagadni, hogy a központi ellenőrzés feladata is az, hogy az időközben észrevehető és elintézhető bajokat sokszor hiányokat vagy hibákat lehetőleg rövid idő alatt orvosolja és orvosoltassa, hogy e tekintetben aztán a tanácskozást igénylő ügydaraboknak a száma ezen utón is apasztassék. Ezek egyszerű és azt lehet mondani, mindennapi, kézenfekvő észrevételek, de én azt hiszem, hogy lendületes szavak helyett saját körünkben sokkal okosabb, ha a mi ügyeinkre fordítjuk a figyelmünket és keressük a megoldást, előmozdítjuk a javulást és haladást. (Elénk tetszés.)

Nem akarván a főtisztelető egyházkerület becses figyelmét, mely most valóban becses, továbbra is igénybe venni, tiszta lelkemből üdvözlöm mindnyájukat és szerencsét kívánok munkáinkhoz.

Indokolás Novák Istenitiszt, rendtartásához.

(Vége.)

A templomszentelésről szélé cikkely 1. §-a (51. §.) az eddigi gyakorlatot foglalja magában. így volt ez már a 17-ik században is, csak kissé ceremóniásabban, igy

van a legtöbb helyt ma is, igy maradhat továbbra is. Az alkalom rendkivülisége és örvendetes volta nekünk is megengedi, bogy ilyenkor díszes menetben és vidám énekléssel közeledjünk a templomhoz s azt, az arra hivatott lelkész a kulcs átvevése után a Szentháromság Isten nevének dicsőítésére nyissa meg. Több ceremónia, hosszabb beszédek tartása már felesleges lenne; lesz majd elég benn, az Ur házában. Magát az ajánlott istenitiszteleti rendet (52. §.) se szükség hosszasabban indokolnunk. Az 1. szám önként érthető s az eddig előadott rendszer keretében másként nem is lehet. Ugyanilyen a 2. szám is. Ha ugyanis, minden megííldási és felszentelési szertartásunk az urasztalánál megy végbe, ott kell végbemennie a templomszentelési imádságnak is s hogy azt az imádságot se előbbre, se hátrábbra tenni nem lehet, azt a stilszerüleg is parancsolja, t. i. az, hogy nyomban az istenitisztelet középpontjához, az Isten igéjének hirdetéséhez osatlakozzék az. A többi számok eddig is úgy voltak, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy a 4. sz. alatti szertartások közül néhol azonnal az urvacsorázáshoz fogtak, ami azonban, ha keresztelni és esketni való is van, azért célszerűtlen, mert az urvacsoraosztás végének kitűzése igen bizonytalan, szinte lehetetlen ; jobb azért ezt utoljára hagyni s. előbb a többi szertartásokkal végezni. Néhol még a templomépítés történetét is fel szokta olvasni a helybeli lelkész ; de ezt, mint egyáltalában nem istenitiszteleti iellegü cselekményt, egyszersmindenkorra ki kell zárnunk a templomszentelés köréből.

Az eddig előszámlált megáldási és szentelési cselekményeken kívül szokásban van még efféle szertartások végzése a templom alapkövének letevésekor, harang- és gombfeltételkor, iskolák, emberbaráti intézetek, temetők megnyitásakor. Ezeket nevezzük meg a VlII-ik cikkely első (52.) §-ában. Az ezt követő § ban (53.) pedig a követendő szertartási rendet állapítjuk meg, amelynek nézetünk szerint, mindenik esetben egy rendtartás szerint kell ugyan lefolynia, de a liturgiának a lelkészre tartozó részét egészen szabaddá kell tennünk. A helyzet, az ok, a cél oly sokféle az ilyeneknél, hogy azokat megszorítani nem lehet és nem is kívánatos. A bemutatott rendtartás pedig az eddigi okok alapján bátran elfogadható. Megjegyezzük még, hogy az orgonaszentelésre külön szertartást nem irtunk elő, mert azt merőben feleslegesnek tartjuk. Az efféle szinpadiaskodásnak nem lehetünk barátai, hogy az orgona csak akkor szólaljon meg, mikor már a felszentelő könyörgés elhangzott. Ez a különben is kihegyezett kíváncsiságot annyira felcsigázná, hogy az istenitiszteletet megelőző alkotórészei szinte kárba vesznének. Az orgonaszentelés nem szoborleleplezés és az istenitisztelet nem parádé. Ajánlott istenitiszteletünk keretében igen szépen és ékesen be lehet illeszteni az alkalomnak mind beszédben, mind imádságban való méltatását.

A függelék két §-ban (56 57.) az egyházi elöljárók felesketéséről szól. Ha ugyanis az eskümintákat egységesen állapítottuk meg : kell, hogy ezentúl a felesketéai