Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-01-22 / 4. szám

63

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

64

latnak a leghívebb kifejezése. Vagy midőn a XX. t.-c. fokozatos végrehajtásáról szólott pld. György Endre és Tóth János ajkain a dicsének, Marjay Péter satirikusan közbe szólt, hogy az csak angol flastrom, mellyel a nagyobb sebeket nem lehet gyógyítani. És nagyon bölcsen jegyezte meg Szabó Kálmán, a dunántúli kerület egyik képviselője is, hogy akilátásba helyezett segély nem végrehajtása az 1848 : XX. törvénycikknek. Legyünk — mondá — takarékosak e kifej ezéssel!! Legeklatánsabb kifejezése pedig a hangulatnak az a jelenet, mikor maga az elnök, Báuffy báró egész idegességgel szól közbe Miklós Ödön beszédébe; nem értem — úgymond — hogy miért szükség itt nyugtalankodni?

Pedig, hát kissé van okunk aggódni és nyugtalankodni is, bölcsek lévén azonban abban, hogy a végeredmény előtt nem ítélkezünk. . . .

Azt ma már bölcsen látja és tudja mindenki, hogy a zsinat a lehető legeslegrosszabb időben, a legkritikusabb társadalmi és politikai viszonyok közben ült össze.

November lü-én, midőn megnyillott a zsinat, még nem vezetett ugyan sem a coalitio, sem a personal unió, — még akkor csak a felkorbácsolt szenvedély, — de bizony előre vetette árnyékát mindaz, ami megtörtént. Még a zsinat termeibe is bejött néha a politikai idegesség, pedig nagyon sokszor hangzott a jelszó, hogy az egyházi életnek ki kell zárni magából a politikát. Idegesség uralta Bánffyt, a vil. elnököt is, pld. midőn Tisza gróf miniszterelnök az utolsó előtti ülésen közöttünk megjelent s véletlenül a napirend megállapítása előtt szót kért — és köztiszteletünk egyik kiváló alakját: Darányit a főgondnokot is, akit Tiszának a terembe lépte a „társalgóba“ vezetett.

S hogy azóta hová fejlődtek a politikai életből reánk is tartozó dolgok ? Elég bizonyíték pld. az, hogy az egyik prot. egyházfő — Sárkány Sámuel püspök, — egy politikai jellegű kijelentésében megkockáztatta azt a véleményt, hogy Bánffy báró egyházi állása semmiképpen sem fér össze politikai magaviseletével. Nos hát, mit szól hozzá a közvélemény ? S bizonyíték reá a Barsból szárnyra kelt ama másik nyilatkozat is, mely kérdésbe tette még azt is, hogy a közbenjöttek után lehet-e többé Bánffy báró konventi és még inkább zsinati elnök ?

Szomorú és nagyon fájdalmas dolgok ezek, t. olvasó ! De bizonyságunk minden jó lélek és a mindent tudó Isten, hogy nem járultunk hozzá semmikép. Bennünket, mondhatnám, hogy a zsinat tagjai közül senkit, nem alterált, a szemünk előtt mozgásba jött politikai levegő. Pedig nyiltan — a fórumon — híva lettünk a különböző klubbokba is. A szabadelvű pártkörbe, a függetlenségiek helyiségébe s az új-pártba. Csak a néppárt nem emlékezett meg felőlünk.

Nagyobb bajunk volt azonban az, ami talán közvetve a közérdek baja is, hogy a zsinati tagok közt még csak a nyoma sem látszott meg az összetartozandóság szükségének. Kinek bővebb személyi ismeretsége nem volt még előbb, a zsinaton ugyan nem igen szerzett bensőbb ismeretséget, — legalább azon arányban nem, mint azt várni és gondolni lehetett. Hiszen pld. mi dunántúliak is, kivéve azt a két konferenciát, mit püspökünk és Hegedűs főgondnok urak hívtak össze, a somogyi és komáromi egyházmegyékből fenut volt képviselőket kivéve,— kik az együvétartozandóságot lelkileg és testileg érvényesítették, — a tanácskozási helyen kívül (egy-két esetet kivéve) sem a fehér asztalnál, sem másutt, mégesak nem is találkoztunk, tehát eszmecseréket sem válthattunk. Igaz-e Szerkesztő úr! ? (Én a mezőföldi és a veszprémi esperessel egy fogadóban laktam, a veszprémiekkel együtt szoktam ebédelni. Szerk.)

Lám, hogy kárunkra, én is olvastam Lord Byront s ez vitt reá arra, hogy az ő Don Juáuját idézvén : „Nem pletykaság az, amit szeretek.“

S ha a beszámolásban bennt vagyunk, megemlítem most már azt is — mert a hangulat s az együvétartozandóság jellemzésére az is világít, — hogy mint folyt le a fehér asztalnál való találkozás ? Valahonnan, de hogy kitől és miként jött az ihletés, nem tudom : november 14 én, tehát csak már a zsinat 5 ik napján, ismerkedési diszebéd is volt egy szállodában. Természetesen ott volt mindenki, Bánffy báró és Tisza gróf a miniszterelnök is. Fel is hangzott néhány pohárköszöntő — mint méltóztattak a hírlapok közlései után olvasni,— de, mert az a bizonyos nyomott hangulat a fehér asztalnál is dominált: az ismeretségi kör bizony csak nehezen és nagyon kevesekre nézve tágult ki. Ugy-e, hogy igy volt, t. zsinati képviselők ! ?

De térjünk arra, ami fennt — a plenumon történt.

A helyiség, hol a zsinat ülései voltak, tekintettel a zsinatnak az országgyűlés által is lefoglalt tagjaira, közel a parlament palotájához, a pudapesti ügyvédi kamara által átengedett díszes, de kissé szűk és rossz akustikáju teremben volt. A helyiség, csak a kamara céljaira lévén építve, a magasba szorított két karzat is csak akkora, mint valamelyik nagyobb szinházi páholy, melybe nem fér be talán 10—10 hallgató se. Ez volt-e az oka, vagy a központtól való távolság — ki tudja ? — az azonban tény, hogy az üléseknek nem volt hallgató publikuma soha. Még a budapesti lelkészeket, a theol. akad. tanárait s a theol. ifjúságot se láttuk a kálvinién templomban történt megnyitás óta ott soha. Csoportosan, testületileg legalább sohasem.

A tárgyalások szépen, rendben és simán folytak. Hiszen Bánffy báró — ki elég praxist szerzett valamikor a parlamentben, — kitűnő, példányszerii, korrekt elnök volt.

A külső formaságok is mutattak, hiszeu minden nem ami szegény prot. egyházunk budgetjéhez, de az illusztrisz társaság igényeihez volt alkalmazva. A naponként kinyomott és kiosztott napló, a jegyzőkönyvek