Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-09-24 / 39. szám
671 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 672 világ összes protestánsaira kiterjedő egységes szervezetet, egyházat alkosson s igy teljesen közönbös rájuk nézve, hogy mekkora az a terület, amelyre kiterjedőleg egysé ges szervezkedés lehetséges. Hasonlót lehet mondani a vallásgyakorlatra vonatkozó megszorításokra is. A protestáns vallás nem ismer körmenetet és egyéb oly szertartásokat, melyek a templomon kívül végzendők s igy a vallás nyilvános gyakorlatának fogalma alá lennének vonhatók ; egyházi jelvényeket nem szokott felállítani, halott és halott között a temetési szertartás módja tekintetében különbséget nem tesz : következőleg azok a ti Írnak, melyeket a tervezet felállít, a protestánsokra nem vonatkoznak. Dk. Borsos Endre. Indokolás. A lelkészszentelési szertartásról szóló javaslat különösen két elvre támaszkodik ; az egyik az, hogy annak kiszolgáltatása nem püspöki, hanem általános lelkész! jog; a másik az, hogy ezt a szertartást is bele kell vinni a gyülekezeti, a népéletbe. Itt az ideje, hogy dogmatikai és egyházjogi elveink következményeit a liturgia terén is levonjuk, illetőleg intézményszerüen is életbeléptessük, hogy zsinat-presbiteri egyházalkotmányunk követelményeinek ezen a téren is engedelmeskedjünk ; hogy a rég elhagyott, elfeledett püspöki rendszer végső maradványait liturgiánkból is kiküszöböljük. Mert azt az elvet, hogy a mi papságunkban nincs rendi fokozat, elvégre is komolyan kell vennünk és olyan intézményeket, olyan szertartásokat, amelyek mégis a rendi kiváltságot és elsőbbséget istápolják, egyházi életünk egyetlenegy nyilvánulásában sem szabad többé megtűrnünk. Ha elvünk az, hogy a lelkészszentelést bármely lelkész végrehajthatja az egyházi hatóság felhatalmazása alapján : akkor lehetővé is kell tennünk, hogy azt bármely lelkész végre is hajthassa, különben lassanként maga az elv is elhomályosodik, erejét veszti, és feledésbe merül. Ne feledjük, hogy az elveket csak az intézmények éltetik igazán. A másik elv az, hogy ezt a szertartásunkat is bele kell vinni a gyülekezeti életbe; népszerűsíteni kell azt. Az egyházi intézmények létesítésénél és ápolásánál arra is gondot kell fordítani, hogy a néplélekbe és a népéletbe is lebocsáthassák gyökérszálaikat ; mert a nép a vallást, az egyházat legnépszerűbb intézményeiért szereti legjobban, még ha — amint egész múltúnk bizonyítja — igen terhes áldozatokat kell is azokért hoznia. A magyar kálvinista nép is szereti az ünnepélyességet, mert úgy gondolkozik, hogy a másnak adott tisztességgel önmagát tiszteli meg. Utat kell hát nyitnunk arra, hogy ezt a természetét egyháza és papja iránt intézményesen is gyakorolhassa. Erre pedig alig találhatunk alkalmasabb, célszerűbb intézményt, mint azt, ha a papszentelés a centralisztikus békóból kiszabadítva, az illető egyes gyülekezetekbe visszük be, hogy ünnepélyes, felemelő cselekményei által minél közelebb férkőzzék a szivekhez ; jelentékeny osztályrész fog ebből jutni a lelkésznek is, a gyülekezetnek is egymás megbecsülésére s nyeresége lesz az egyházi életnek. Gyülekezeteink nagy többsége csak hírből és abból a kötelességből Ö8meri a papszentelést, hogy a szentelésre menő lelkész költségeit fedezni tartozik. Pedig talán joga is van valamihez! Vagy nincsen-e joga ahhoz, hogy a felszentelésen jelen legyen ? Hiszen lelkészének tisztessége az ő tisztessége it. Nincs-e joga arra, hogy lelki vezérének esküvését meghallgassa s hogy annak megtartásáért, lelkipásztori tisztének hű betöltéséért ő is könyörgésben kérje Isten segedelmét ? Hiszen a lelkész! eskü megtartásának, a lelkészi tiszt hűséges teljesítésének áldásos eredményei legközvetetlenebbül mégis csak a gyülekezetei érdeklik. Nem visszás dolog lenne-e az, ha a vőlegény a menyasszony távollétében esküdne annak örök hűséget ? Pedig a lelkész is vőlegénye, majd élettársa az ő gyülekezetének és esküje éppen a gyülekezetével való eme belső, a legtöbbször elválhatatlan viszonya által nyer reális értelmet. Nem egy távoleső, teljesen idegen gyülekezetben, hanem a lelkész saját gyülekézetében van az ő felszentelésének legilletékesebb helye, hiszen az apostolok is ott vetették kezeiket a gyülekezet elöljáróira, ahol ezeknek működniök kellett! Ideje pedig nem akkor, amikor már huzamosabb ideig szolgált a gyülekezetében, hanem akkor, mikor rendes lelkészi álláshoz jutván, a szolgálatát megkezdi, tehát a beköszöntéskor vagy hivatalfogíaláskor. Az ilyenkor végrehajtott papszentelés által feleslegessé válnék az a liturgiái formába semmiképpen nem szorítható közigazgatási ténykedés is, amit újabban lelkészbeiktatás címén kezdünk terjeszteni és; állandósítani egyházi életünkben, ami megint csak annak a bizonysága, hogy az ünnepélyes után vágyódó magyar lélek önkénytelenül is érzi, hogy erre az alkalomra mégis valami nem mindennapi szertartás kellene, de hogy ez a szertaitás már régen készen van s hogy ez nem más, mint a papszentelés, az csak a sárospataki theol. tanári karnak jutott eszébe 1897-ben > csakhogy ilyen tartalmú javaslatát a kerület elvetette. De hogy a javaslat mégis életrevaló volt, bizonyítja az, hogy a dunántúli kerület a pataki theol. tanári kar véleménye szerint kívánja bevétetni a papszentelést az egységes liturgiába. Ne kárhoztassuk hát tengődésre vagy éppen halálra, ami életrevaló ; fogadjuk el a lelkészszentelésnek itt ajánlott szabályait és az új lelkész beköszönését ezzel a szertartástal tegyük igazán lélekemelővé s egyúttal alkalmává a gyülekezetek több rendbeli megújhodásának is, önmagunknak és anyaszentegyházunknak nagyobb bensőbb felvirágoztatására ! És mosc lássuk a részleteket. A 41. §-t bővebben indokolni felesleges. A mai jogállapot kifejezője az. A 42. §. értelme az, hogy minthogy a mi papságunknak ninosenek rendi fokozatai, az esperes is, a püspök is csak pap s csak mint közigazgatási tisztviselő s mint végrehajtó közeg áll magasabb fokon ; ugyanazért semmi alapja sincs annak, hogy ezek ismételten felszenteltessenek, hiszen ez egészen hierarkhiai és episzkopális maradvány a mi egyházunkban. Itt az
