Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-09-10 / 37. szám
639 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 640 azonban nem sokáig maradhatott meg. Az állami céloknak a vallásiaktól való különbözősége szüksépképpen maga után vonta, hogy tisztán állami feladatok végzésére külön szervek létesíttessenek s mivel a műveltség terjedésével a nép műveltebb s némileg szervezettebb rétegei is (pl. katonák) részt követeltek a hatalomból, az állam kizárólagos egyházi jellege lassan-lassan megszűnik és az egyházi hatalom mellett kifejlődik a külön állami hatalom is, a maga különleges szervezetével. Ebben az alakulatban tehát már két szervezet áll egymással szemben, az egyházi és állami s ezeknek mindegyike küzd a hatalomért. Az első tisztán állami szerv létesülésével kezdődik tulajdonképpen a harc az egyház és állam között, amely harcban hosszú ideig az egyház volt a hatalmasabb. A keresztyénségnek hierarchicus egyházzá történt szervezkedése a római pápa vezetése alatt már szemben találta ugyan magával a különböző kialakult keresztyén államokat „anélkül azonban, hogy az egyházi és állami hatalom között mindenütt és mindenkor, ahol csak hierarchikus egyházi szervezet létesült, bármiféle vallás alapján is, az emberi fejlődés szükségszerű következményeként előállni szokott küzdelmet megszüntette volna, sőt azt nagyobbá és élesebbé tette. A pápaság az Összes keresztyéneknek nemcsak egyházi feje, hanem világi ura íb akarván lenni, természetszerűleg kihívta maga ellen az önállóságra törekvő államokat, hiszen a pápaság, mely a középkorban még azt a tant hirdette, hogy miként a hold fényét a naptól, úgy a császár is hatalmát a pápától kapja s amely az állami hatalmat csupán eszköznek tekintette arra, hogy a pápai hatalom csorbítatlanul minden az eretnekek és mások részéről jöhető támadás ellen fentartassék, az önálló állami lét egyenes megtagadását jelentette. Az állam és egyház közötti küzdelem tehát elkerülhetetlen volt s miként a történelem tanítja, századokon át folyt és folyik még ma is s tartani fog mindaddig, mig a katholioisrnus világuralmi törekvéseiről teljesen le nem mond, amire pedig egyelőre alig van kilátás. Ezt a küzdelmet egész napjainkig az a törekvés jellemezte, hogy az állami hatalom és souverainitás az állam területén levő katholikus egyházi szervek felett is érvényesüljön, hogy az állam jogosult legyen a kath. egyház felett is felügyeletet gyakorolni, hogy a kath. egyházi rend, a papság ne képezzen külön államot az államban. A küzdelem eredménye az állam ezen törekvéseinek elismerése lett s a különböző természetű állami felségjogok gyakorlásában nyilvánult, amelyekért viszont az államok az egyház érdekében és javára bizonyos áldozatokat hoztak, kiindulva abból a meggyőződésből, hogy a vallás fentartása állami érdek s igy az államnak saját érdekében is kötelessége e célból áldozatokat hozni. Az állami felségjogok ezen elismerése azonban nem egyformán történt minden államban. Sok helyen az állam gyakorolni kezdett ilyen jogokat s mivel az egyház nem tartotta tanácsosnak, hogy ezt megakadályozni megkísérelje, hallgatag belenyugodott a történtekbe, más államokban pedig az állam és egyház jogai határozott kompromissziumok alapján szabályoztalak és írásba foglaltattak. Az ily írásbeli megállapodásokat szokták konkordátumoknak nevezni. Akármiként keletkeztek is azonban ezek a felségjogok, a kath. egyház álláspontja ezekről, sőt még a konkordátumokról is az volt és az ma is, hogy ezek csak az egyház részéről az állam javára egyoldalulag tett engedmények, melyeket tehát az egyház bármikor jogosult az állam megkérdezése és beleegyezése nélkül egyoldalulag visszavonni. — Ezzel szemben azonban erősen tartja magát az a nézet, hogy a konkordátum kétoldalú szerződés az állam és egyház között s igy az a szerződő felek közös beleegyezése nélkül fel nem bontható egyik fél által sem. Végül a legújabb korban az a nézet van terjedőben, hogy az állam tesz egyoldalulag engedményeket a koncordatummal az egyháznak s igy a konkordátum csak addig lehet érvényben, ameddig az állam nem tartja célszerűnek, hogy azon változatosan. Ennek a felfogásnak indokolására az állami souvernitást szokták felhozni, mely szerint az állam az egyedüli és feltétlen úr a maga területén, aki maga felett urat, vagy maga mellett egyenrangú tényezőt meg nem tűrhet s igy kétségtelen az a joga, hogy összes alattvalóinak, bármilyen felekezethez tartozzanak is, úgy egymáshoz, mint az államhoz való jogviszonyát tetszése szerint szabályozza. Ezen az alapon bontotta fel a francia törvényhozás az I. Napoleon császár és VII. Pius pápa közt 1801. évben létrejött konkordátumot, mely felbontásról alább részletesebben is szólni fogok. A francia törvényhozás azonban nem elégedett meg a konkordátum felbontásával, hanem az állam és egyház között minden kapcsolatot meg is szüntetett, vagyis, amint mondani szokás, az állam és egyház szétválasztását is létrehozta. Ez a szétválás pedig annyit jelent, hogy az állam nem tekinti többé állami jeladatnak a vallás és vallásos érzés fentartását és fejlesztését, s ez okból nem is tartja szükségesnek, hogy a vallások érdekében áldozatokat hozzon .Az egyházakkal tehát nem törődik s azokat a polgárok olyan egyesülésének tekinti, mint bármely más közművelődési, jótékonysági, szórakozási vagy egyéb célú társulásokat. Egyházat és egyházi hatalmat, tehát az eddig szokásos értelemben nem ismer, hanem csak bizonyos egyéneknek vallásos célú egyesületét, amely ép oly jogokkal és kötelezettségekkel bir, mint más célú egyesületek. A francia törvényhozás az ily értelmű szétválással létrehozta az állam és egyház közötti viszony harmadik alakulatát, melyre különben már az északamerikai Egyesült Államok is példát szolgáltattak s amelyet röviden akként jellemezhetünk, hogy oly állam, amely egyházakat nem ismer. A történelmi fejlődés — miként az előadottakból is kitűnik — az állami hatalomnak kedvez 8 igy szükségképpen elő kellett és kell állani egy oly fejlődési foknak, mely az állami hatalom teljes győzelmét jelenti az egyház felett. Ez pedig nem lehet más, mint az államnak az egyháztól a fentebbiek értelmében történt szétválása. A francia egyházpolitika tehát nem egyéb.
