Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-05-28 / 22. szám
387 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 388 Vezéreszmék és elvek egyházi életünk megújhodásában. Ma, midőn a magyar protestáns egyházak évről-évre veszítenek tagjaikban s midőn a vallásos életet épen nem lehet kielégítőnek mondanunk, nem lesz szükségtelen azoknak a vezéreszméknek és általános elveknek fölvetése, melyek irányt mutatnak hanyatló egyházi életünk megúj hodásában. Abból az általános tételből indulok ki, ami áll minden szervezett életre, hogy t. i. egyházi életünkben is a munkának, tehát a valláserkölcsi munkának kell minden irányban élénk kifejezést találni; vagyis az egyházi életnek a vallás-erkölcsi munka jellegét kell magán viselni. Most már az a kérdés, hogy ez a valláserkölcsi munka miképpen érvényesüljön a protestáns egyházban, mely a hit által való megigazulás elvénél fogva a valláserkölcsi élet súlypontját a külső egyházi tekintélyről az alanyiságba, az egyén lelkiismeretébe helyezte?! Mert mig a pápás egyház az emanacio eszméjét képviseli, mely minden szubjektumot csak az abszolút hatalom önállótlan kifolyásának tekint, mely Istennek neveztetve, kifejezést ad magának az abszolút és csalhatatlan egyházi hatalomban, — addig a protestáns egyház az evolúció eszméjét valósítja meg és kell is megvalósítania, ha élni akar, mely az egészet az egyes produktumának tekinti s igy‘az egyházat processzusnak nézi, mely az isteni erőt immanenter magokban viselő alanyok szabad, szerves mozgása által állandóan fejlődik. Azt a munkát tehát, amit a pápás egyház az emanáció eszméjéből kifolyólag, a maga abszolút hatalmának önállótlan faktorai által az alanyokkal végeztet, a protestáns egyházi életben az evolúció eszméjéből kifolyólag az alanyoknak kell végezniük, nemcsak az egyházi élet kifejlődése és az egyház fenmaradása, de saját egyéni szabadságuk és emberi jogaik megóvása érdekében is. A pápás egyház hatalmas szervezetéről, bár megcsontosodott, de még mindig kitünően beváló munkarendjéről és eszközeiről nem szólok; mert ezt, akik e kolosszális testület körén kívül esve, az emberi jogokért küzdünk: úgy is mindnyájan keservesen érezzük. Nem is ez az én progmmom, hanem az, hogy a nagy feladat és munka irányelveit és eszméit felmutassam! Minden szervezett életet a munka éltet és fejleszt. Sok oldalú munkásság nehéz feladatai várják a mi egyházunk tevékenységét is, hacsak erős s különösen az utóbbi időkben mozgékony ellenfele munkásságának áramlata közt számbavehető tényezőként óhajt szerepelni, egész egyháztársadalmi összeségében a szervezett s jól vezényelt valláserkölcsi munkatérre kell lépnie. A magyar protestáns egyház minden hu fiának meg kell érteni s átérezni a feladat nagyságát, mely reá vár, ha az egyházat a jövő nemzedék s unokák számára akarja örökségül hagyni, mint ő kapta az őseitől. Kezdjünk hozzá tehát az egyháztársadalmi produktiv munkához! Természetesen, kizárólag vallás-erkölcsi alapon, illetőleg munkálkodásunk a keresztyén valláserkölcsi elvekből induljon ki s állandóan azokból táplálkozzék. A vallás keresse fel az élet, az ember munkájának legapróbb részleteit, jelölje ki az utat, melyen haladnia kell. Az, mellyel a társadalmi életben először találkozik, mely bennünket is most már feltűnően sorvaszt, a személyes érdekek botrányos ego- i sinus a! Az egyház közérdekű céljait sokan szem elől tévesztik, az egyesek nagy sokasága csupán személyes célok után kapkod; pedig protestáns alapon álló egyházban, hol a hívek összesége a társadalmi szolidáritás elvének alkalmazását nem képes az egyházi élet gyakorlatába átvinni, «egymásért egymással előre a munkába«, ott az egyház feltartózhatatlanul a megsemmisülés Örvénye felé siet, különösen ma: a korporáció világot ostromló ereje ismert hatalmának korszakában. Igaz, nehéz dolog, nagy feladat megküzdeni az önzéssel; annál inkább nehéz nálunk, hol az édes anya, a magyar hon, bennünket, mostoha gyermekeit, csak ígéretekkel és szemfényvesztéssel táplál. Ellenségeinek az oláhnak és rácnak nagy gazdaságot adott: nekünk pedig az örökös küzdelmet juttatta osztályrészül a megélhetésért. S vájjon nincs-e nekünk is éppen olyan jogunk az élethez és annak védelméhez, mint bárkinek másnak e hazában is? Hiszen mi áldoztunk valamit e honért? E kérdésemre, ne «0 szentsége» adja meg a választ, hanem a messze jövőbe is belátó bölcs magyar politika. Nehéz a feladat, de: »Labor assiduus omuia vincit»; azonban ne a személyes haszonlesés irányítsa híveink érzelmeit, hanem a közcél, egyházunk haszna és jövője; mert ne feledjük el, hogy a közcélra való törekvésben emelkedik egyháztársadalmi munkálkodásunk erkölcsi értéke is. Hogy pedig egy protestáns egyház az előtte levő magasztos és nagy cél elérését biztosíthassa, nemcsak egyesek és többeknek kitartó buzgalmu tevékenységére és példaadására van szükség, hanem az egyházi társadalom a maga összeségében van hivatva, hogy az egyház közjavának előmozdításában részt vegyen. Az egyház minden rendű és sorsú tagja csak vallás-erkölcsi kötelességet teljesít, ha a cél előre segítésében legjobb tehetsége szerint közreműködni el nem' mulasztja. Azt hiszem, hogy a külföldi erőteljes protestáns egyházak nagyszabású társadalmi mun
