Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-02-07 / 6. szám
89 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 90 El is járt és a főbb keresztyén igazságokról s leginkább a sákramentomokról nyert ismereteiről, az imádságokról, vallást is tett a gondnok s néhány presbiter jelenlétében, de nem a gyülekezet előtt. A 3-szori hirdetést követő csütörtökön tanúival megjelent előttem a jegyes pár esküvőre. Ekkorra már megterítettem az urasztalát s rá helyeztem a szent jeleket. Alkalmi beszéd után, a körülmények felemlítésével a nőt az úrvacsorájában részeltettem, ezután a házassági esküt velük letetettem. Senki sem botránkozott meg eljárásomon, bár magam előtt is különösnek tűnt fel először ez a dolog és csak hosszas gondolkozás után határoztam el erre magamat. A legnagyobb ok, ami erre ösztönzött és szememben feltétlenül helyesnek tüntette fel eljárásomat, a következő eset volt: Az 1898. évben egy az ifjúkor véghatárán levő legény jött hozzám azzal a szándékkal, hogy egy koros hajadonnal házasságra óhajt lépni. Mindkettő községünkben lakott. A férfi szüleinek házasságra lépése előtt született, atyja lutheránus, anyja pedig r. kath. vallásu volt és igy a róm. katholihusok anyakönyvezték, de azt a kívánságát említette, hogy jegyese hitére, hozzánk akar átlépni. Azt már tudtam, hogy iskolánkban tanult a konfirmációra is készült s csak éppen az urvacsorával nem élt. A jelentkezés mikéntjére megtanítottam és a vallásos oktatásra járást tőle megköveteltem. Miután az áttérés a törvényes kívánalmak szerint megtörtént és a vőlegény azt ígérte, hogy a közel levő húsvéti ünnepek alkalmával az úrvacsorájával élni fog, az esketést elvégeztem. Figyelemmel kisértem a dolgot és husvétkor hallom, hogy a házaspár összezördült és láttam, hogy a férfi az ünnepeken jelen volt ugyan, de az úrvacsorájával nem élt. Hiába intettem a férfit kötelessége teljesítésére. Majd gyermekük született s ekkor reménylettem, hogy enged a jó szónak, de gyermekük korai halála után feleségével mind nagyobb ellenkezésbe jött s végre miután a nő elhagyta, szomorúan tettem le a reményről, hogy még valaha jó egyháztag lehessen. Ki is jelentette, hogy ő tovább egyházi adót nem fizet, mert hiszen ő nem is egyháztag, valóban ő semmi. Ennek az embernek az észjárása, aki születése szerint r. kath., természet szerint ág. ev., szája vallása szerint evang. reform, vallásu volt, de valójában és tényleg semmi : indított engem arra, hogy az előbbi esetnél előadott mód szerint járjak el és meggyőződésem azt vallja, hogy helyesen tettem, máskor is ilyen esetekben hasonlóképpen cselekedjem ! Földes Sándor. KünyvismEütEtés. Az Új Énekeskönyv. Kellemes ajándékkal kedveskedett a legközelebb múlt karácsonra Fejes István, az Egyetemes Erekügyi Bizottság érdemes elnöke, az egyházaknak. Örömmel vettük kezünkbe s már szokásos alakjánál fogva is úgy üdvözöltük az Új Énekeskönyvnek utolsó Próbakiadását, mintha már az igazit vennők a kezünkbe, hogy zenge* dezzünk „új éneket az Űr Istennek.“ Ezt megelőzte az a gyűjtemény, melyet e Lap 1901. évfolyamának 48—50. számaiban behatóan ismertettem. Azon ismertetés által elkötelezettnek érzem magamat arra, hogy most, az énekügy megújításának immár utolsó stádiumán ismét beszámoljak azon benyomásokról, melyeket gyakorolt rám ez a Próbakiadás. Bárcsak felbuzdúluának lelkésztársaim is, hogy most már mindenki komoly tanúlmányozás után elmondaná észrevételeit, mert csak az összes észrevételek elhangzása után tökéletesedhetik az Énekeskönyvünk annyira, hogy mindenki édes vendége gyanánt fogadja maga is és kedvező fogadtatást készítsen számára gyülekezete tagjaiban is. Mindjárt első tekintetre két dolog tűnik szembe az Új Énekeskönyvnél : 1) a zsoltárok és dicséretek különválasztása és 2) az éneksoroknak vers alakban szakgatott közlése. így már az első betekintés is megismertet az énekreform vezérelvével, ami ez: a maiból megtartani mindazt, ami megtartható, de a fejlettebb Ízléshez idomítani, új köntösbe öltöztetni az elavúltat s újak pótlásával a mai kor színvonalára emelni a gyülekezeti éneklést. Ennek a vezérelvnek helyessége kétségtelen, mert az énekeskönyv az egész gyülekezeté lévén, az ódonszerü a konzervatívabb, az új, a haladni inkább vágyó hangulatot elégíti ki. Jól tette az énekügyi bizottság, hogy mindkettőnek lelki szükségleteit mérlegelte. A zsoltároknak és dicséreteknek külön csoportosítása ellen ugyan én már régóta felemeltem szavamat és bizony a Prot. Szemle 1899. évfolyamában említett indokaim ma sincsenek megcáfolva. De ha az Énekügyi Bizottság ebben is a konzervatív elv megvalósítását kereste : ám legyen, de a zsoltároknak egyes alkalmakra használása meg lett általa nehezítve. A 150 zsoltárból mindössze 86 nyert kegyelmet. Az eredeti programmon kívülről még befogadtattak a 7, 29, 41, 60, 69, 73. 79 és 144 zsoltárok, ellenben a programúiba bevettek közül most elvettettek a 15, 20, 21, 43, 57, 59, 75, 99 és 113. A kihagyottak közül egyért se volt kár, legalább abban az átdolgozásban, amely az 1901. évi Gyűjteményben található, egy sem üti meg még az alacsonyra leszállított mértéket sem. Az újonnan behonosítottak közül a 7. 29, 41, 60, 73, 79 és 144 érdemesek a befogadásra, de a 69-ik sem hiányt nem pótol alkalmiság szempontjából, sem alakja nem eléggé csiszolt - ez bátran kihagyható majd. A 144-ik igen sikerültén át alakíttatott, igy már használható lesz. A legtöbb darab sikeres simításon ment keresztül, de még mindig vannak javítni valók s mivel még nem késő, az ügy érdekében valónak látom, ha idejegyzem a
