Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-02-07 / 6. szám
87 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 88 Egyházmegyei határozat, melyhez szó íér A múlt őszi egyházkerületi közgyűlés 140. számú jegyzőkönyvi pontja alatt jóváhagyta a belső-somogyi egyházmegyének azon határozatát, hogy a lelkész! és tanítói földeken termelt szalmát és ezen szalma felhasználása által produkált trágyát a változó lelkész és tanító, valamint ezek özvegyei és örökösei sem a változás alkalmával, sem azután el nem adhatják, sem pedig idegen földre nem vihetik.“ Nem ismerem ezen határozat előzményeit és körülményeit ; nem is szólnék hozzá, ha pusztán egy egyegyházmegye autonom joghatározata volna és általános lelkészi, illetve tanítói érdeket nem érintene. A lelkésznek és tanítónak igen sok helyen a díjlevél szerint járó föld haszonélvezete fizetésének legnagyobbrészét képezi. Hogy miképpen tudja vagy akarja járandóságát értékesíteni, az az Ő egyéniségétől függ, magán joga. Ha tetszik, földjeit kiadja haszonbérbe, vagy feles, harmados termés munkálatra, vagy pedig munkáltatja, közvetlenül gazdálkodván azon. Sem az egyházi törvényben, sem a kerületi statútumok tömkelegében nem tudok intézkedést arra, hogy a lelkész vagy tanító, ha közvetlenül gazdálkodik, illetve munkáltatja földjét, vajon azt búzával vagy kendermaggal, mákkal vagy cirokkal tartozik-e bevettetni ? Arra vannak egyházhatósági végzéseink, hogy lelkész és tanítóváltozások esetén a földjövedelem elosztásánál figyelembe veendő, hogy az illető helyen szokásban van-e az ugarrendszer; de arra megint nem tudok intézkedést, hogy a földnek termőképessége a kormány által ajánlott műtrágyával vagy istálló ganajjal tartandó-e meg ? Mikor én jelenlegi helyemre jöttem, még az iskolában sem találtam egyetlen szál szalmát sem ; elődöm közvetlenül gazdálkodott, mégis szememláttára hordatta el idegen gazda az udvarból az özvegy által eladott trágyát. Eszembe se jutott, hogy ehhez nem lett volna joga. Első esztendőben a szántóföldnek felét elődöm özvegye őszi vetésjog alapján kiadta haszonbérbe, a másik — természetesen silányabb — felét én vettettem be drága pénzen vett zabbal, amit fájó szívvel szántattam ki június elején. Ilyen kezdet után bizony nem volnék hajlandó szalmakazalomat és trágyarakásomat hivatali utódomnak szó nélkül átengedni, még ha a belsősomogyi egyházmegye idézett határozata után rakott parochia reménye kecsegtetne is. Ebben az az elvem, hogy magadét ne engedd, másét ne kívánd! De talán nem csalódom, ha azt állítom, hogy sem a belsősomogyi egyházmegye, mikor ama határozatát hozta, sem a kerületi gyűlés, mikor ezt megerősítette, nem gondoltak azon visszásságokra, melyek ezen határozat életbeléptetésével előfordiilhatnak. Az egyházmegyék rozoga khinai falai az idők előrehaladásával meglehetősen ledüledeztek. Nem megy már csodaszámba, ha valamelyik egyházmegyébe más egyházmegyéből vagy kerületből választanak papot, tanítót. Idegenből választott egyén jó reménységgel mehet Somogyba, mert ott nemcsak lelkesedés, hanem szalmakazal és trágyarakás is fogadja, melyet az özvegy és árvák könnyes szemekkel hagytak ott számára, hogy esetleg az előbbi helyén eladott hasonló tárgyak árából vett tehénnek puha fekvő helye legyen. Az özvegynek még a tehénkéje is szokjék le a kényelemről, ha elhagyja a parochiát. Hanem a határozatot hozó egyházmegyéből eszébe ne jusson valakinek más egyházmegyébe költözködni, mert olyan helyre akadhat, hogy amit nagylelkűen ingyért ott hágy, azt űj helyén drága pénzért se tudja megvenni. Igaz, hogy a ruganymatrac pótolhatja a szalmazsákot, de az egyházmegyei határozat nem pótolhatja az igazságot! Ha az egyházi hatóságoknak nincs módjukban a lelkész és tanító által haszonbérbe adott földek haszonbérlőinél a szalmának és trágyának hovafordítását ellenőrizni, akkor a belsősomogyi egyházmegye idézett határozatának intencióját az utódra nézve bárminő szépnek és jónak ismerjük is el, de végeredményében mégis kétes értékűnek kell tartanunk. VÁG-MELLÉKI. íjpyílázi élet, Esküvő urvacsoraosztással. Ezelőtt másfél évvel történt az eset, amit elmondani akarok, legfőkép azért, hogy eljárásom helyessége felől bizonyosságot szerezzek, hiszen már azóta is fordult elő hasonló s jöhet még több is. Az 1902. év március havának elején egy helybeli napszámos legény jött hozzám egy előttem ismeretlen leánnyal. Előadta az ifjú, hogy az általa megnevezett hajadont nőül óhajtja venni s kért a további intézkedésre. Kérdezősködésem folytán kitűnt, hogy a leány tőlünk kétnapi járó földre más vallásunk között született, róm. kath. iskolában tanult s nevekedett és csak pár hónapja itt szolgálatában ismerkedett meg a legénnyel. Szülei most is Cserszeg-Tomajon élnek s hitsorsosaink. A nő hitünk ágazatait persze nem ismerte, énekeinket épen nem. Konfirmálásról hirt sem hallott, űrvacsorával soha nem élt. Elmúlt már 20 esztendős. Jaj édes lelkem ! En addig ki nem hirdethetem s meg nem eskethetem önöket, mig a nő hitéről tanúságot nem tesz s az úrvacsorával nem él, ehez pedig szükséges, hogy elébb vallásunkat megismerje. Ez az én óhajom is, mondotta a férfi s azt akarom, hogy mindig együtt járulhassunk az Úr szent asztalához. De minthogy a dologidőben erősen benn voltunk s ilyenkor a szegény napszámos és cseléd ember két kezének nagy becse, keresete és haszna van, kérésükre megígértem, hogy a következő vasárnapon már hirdetem őket s 3-adszori hirdetés után meg lesz az esküvő. De kikötöttem, hogy a leány naponként a reggeli könyörgések után szorgalmasan eljárjon hozzám hitünk megismerése végett.
