Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1904-12-18 / 51. szám

871

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

872

Rideg, élettelen számok ezek ; de mégis beszélnek. Beszélnek az evangéliom diadaláról és isteni voltáról, melyen „az eposzuk és csel“, — mit fegyverül visel az ellen, sóba sem fog győzedelmeskedni.

Léva.

Birtha József.

Mátyusvidéki Névtelen „visszhangjához.“

E lapok 50. számában bizonyos „Mátyusvidéki“ egyszerű gregarius lelkész — mint magát nagy alázattal nevezi, — visszhangot óhajtván adni „Hittanárok az egyházi közigazgatásban“ c. szerény — és merek e részben hivatkozni minden elfogulatlan gondolkozása olvasójára : tárgyilagos modorban, kellő ildomossággal fogalmazott s a közérdek iránti jóindulattól sugalmazott cikkemre, csak amúgy foghegyről s felhúzott szemöldökkel apostrophálja egy nagyíontosságu kérdésben nyilvánított véleményemet.

Hát hiszen egy, a nyilvánosság közlönyében felvetett kérdéshez joga van hozzá szólni mindenkinek, még egy egyszerű gregarius lelkésznek is. Sőt egy ilyen hozzászólást köszönettel is szoktunk fogadni, mint nyilvánvaló jelét az igénytelen fellépésünk iránti megtisztelő figyelemnek. De én s a velem egy vélekedésüek, ingyen se kérünk olyanoknak hirlapilag megnyilatkozó figyelméből, akik a strohmanok alantas szerepében, a névtelenség árnyékába meghúzódva, lesipuskáznak jóhiszemű emberekre a csúfolódás, gyanúsítás nemtelen fegyvereivel s ebéd utáni hangulatban neki ruccanva, az izetlen személyeskedés mérgezett nyilaival lövöldöznek azokra, akik való tényekre támaszkodva, rá mutatnak egyes félszegségekre, hibákra, mulasztásokra csak azért, hogy ezek megszüntetésével ezekből a közegyház ennek utána kárt ne lásson.

Mivel pedig néhai való Csák Máté földjének hősiségben , a nyílt támadás bátorságában ama hiresneves férfiúhoz éppenséggel nem hasonló egyszerű gregarius lelkésze a maga „visszhangjában“, mintha csak Árkádiában született volna: megengedhetetlen magas alaphangból indul ki, nyilván említett kedves komája által felheccelve : felszólalását nemcsak hogy megtisztelőnek nem tartom csekélységemre nézve, hanem azt ezennel kereken visszautasítom. Tessék tisztességes hangon Írni! Mert — szíveskedjék egyszer s mindenkorra megjegyezni, az ilyen hanghoz szokva nem vagyok s nevelésemnél fogva nem vagyok olyan helyzetben, nem Ígérhetem önnek, hogy komázó hangját hasonlóval fogom viszonozni. A tisztességes szellemi tornában — megvallom — gyönyörködöm, kivált ha az a közjó szolgálatában áll s amennyire gyenge tehetségem engedi, hébehóba szeretek is abban részt venni. De a szellemi öklelőzéstől, jobban mondva , a nyers hetvenkedéstől undorodom. S ebben van oka s egyedül csak ebben, ha én Önnek „Visszhangjával“ bővebben nem foglalkozom s nem elégítem ki kíváncsiságát — ha még százszor úgy furdalja is az oldalát, az irányban sem, hogy „kifogástalanul működő derék hittanáraink közül melyik lehet az a szerencsés, aki Ízlésemmel nem kvadrál.“

Szegény feje rzonban azt ne gondolja, hogy ez üres kibúvó akar lenni a szóban forgó kényes kérdésben szükséges válasz megadása alól. Óh nem! Válaszommal szolgálni fogok bárkinek is, ha úri emberhez illő hangon kockáztatja meg a kérdést. Válaszolni fogok nyomban. S válaszolni .fogok harag és irigység nélkül, ami igenis módomban van annál inkább, mivel maguk a hittanár urak tehetnek bizonyságot felőle, hogy ők nekem, én nekiek, egyszóval: mi egymásnak nem vétettünk soha.

Nem Önnek mondom, hanem azoknak, akik még hinni tudnak lelkésztársaik szavainak őszinteségében, hogy én a hittanár urakat, akikre célozni méltóztatik, személyük és képességeik szerint nagyra becsülöm. Hogy azonban közülök egyesek hivatali mulasztásait, hanyagságát meglátom, ez se tisztátalan indokból történik, hanem mivel talán jogom, de mindenesetre kötelességem, hogy éppen lelkészképzésünkre féltő szemekitel tekintsek s ha hiányt észlelek, „Öion kedvéért ne hallgassak.“ Hallgatok úgyis elég ideje, mint sokan velem együtt, emberi gyengeségből, félve az efféle mátyusvidéki visszhangoktól.

Ám a félelemnek immár vége Ion. Ha Mátyusföldjérol ide talán nem látnak is el, mi itt a közelben látunk, tapasztalunk s magunk között panaszkodunk. És hogy nyomósság okáért én is komára hivatkozzam, megvallom, egyik komám cikkem olvasása után így nyilatkozott: „Debuisset pridem !“ De hát nem félsz, hogy cikkedért némelyek egy fölöstökömre felfalnak ! ? Nem — válaszolám, mert az egyben-másban felmerülő kórjelenségek mellett se hihetem az igazság, a szabad szó egyházának oly mélyre sülyedését, hogy kebelében üldözze vagy zaklatni hagyja az igazmondót. Nem féléit pedig még akkor sem, — ha, amit fel se merek tenni — több komoly s a dolgokkal közelről ismerős férfiú elállana azon nézetétől, hogy a dolgok jelen állásán okvetlen változtatni kell. Mert ha mindenki félre húzódnék is, a letagadhatatlan tények hangosan kiáltanának mellettem. Önnek pedig, szeretetreméltó egyszerű gregarius lelkésztársam, komája helyett ajánlom becses figyelmébe „Parochusnak“ a „Magyar Szó“ dec. 1. számában megjelent s e tárgyra vonatkozó fejtegetéseit. Kirohanásában az ügy érdemére alig tartozik valami. Ami kevés foglaltatik benne, arra egész röviden a következőket felelem :

Ha majd kedves komájával legközelebb egy kis eszmecserére összejönnek, tegyék fontba e kérdést: Mi egy hittanár rendeltetése ? Ha aztán rá jönnek, hogy az oktatás, a tudományok mivelése, ne sajnálják a további fáradságot és igyekezzenek bele győződni abba, hogy e rendeltetés oly természetű, hogy azzal a közigazgatási tevékenység nagy ellenlábas. S mig a hittanárok olyszerü helyettesítése, mint a lelkészeké segédlelkészek által, nemosak hogy nevetséges valami éppen a dolog természete szerint, hanem emeletes absurdum, addig a lelkészi foglalatosságok oly természetűek, hogy