Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1904-11-06 / 45. szám

759

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

760

tatni a célt, mely elérhetetlennek, megvalóaítliatatlannak látszik bár, de ki van tűzve elibénk, isteni mesterünk, elvérzett vezérünk, kínos halált halt Idvezítőnk által, tökéleteseknek lenni, miként a Mi Atyánk, az az örök fény, örök dicsőség, kinek minden emberi lélek egy-egy paránya, véghetetlenségének egy-egy elenyésző kisugárzása.

Ez a protestántizmus rendeltetése, hivatása; emelni, vezetni az emberiséget a krisztusi igazságok megismerése, elfogadására, oda irányítani, fejleszteni az emberi szellemet,hogy azok a fenséges eszmék és tanok, melyek fennen dobogtatják az emberiség egyetemes boldogságáért dobogó és érző sziveket, a szeretetnek, a könyörülő részvétnek ama fenséges érzete, mely magához öleli, felemeli az elesettet, letörli a fájdalmas könnyeket, az igazságnak, a lelkiszabadságnak magasztos tanai, a haladás, a mivelődés áldásai rontsák le azokat a válaszfalakat, melyek felekezeteket felekezetektől, népeket nemzetektől, embert embertől elválasztanak. Oda hatni, oda törekedni, hogy érezze magát minden ember testvérnek, egy atya gyermekének s keresse, óhajtsa, találja meg a szcető édes atyát minden ember nemcsak a Sión vagy Garizim hegyén épült templomokban, de főként s egyedül a szívben, a lélekben ; oda hatni, oda törekedni, hogy a fenséges érzetektől áthatott kebel, minden ember kebele legyen a jónak, a nemesnek, a tökéletesedésnek temploma, nem a törvény kötelező erejénél, de saját benső érzületének erkölcsi kényszerénél fogva.

Beláthatatlan cél, utólérhetetlenuek látszó törekvés : szeretettel, hittel, lélekkel betölteni, áthatni, egyesíteni a világot. Elfog-e jönni valamikor ez az idő, megvalósul-e valaha az egy akol és egy pásztor eszméje, találkozik e valamikor a késő ezredek múló éveibeú : zsidó és pogány, szabados és rabszolga, protestáns és katholikus ? Higyjük és reméljük és munkáljuk. A protestántizmus legyen az a só, mely áthassa a tespedés tengerét, az a kovász, mely erjedésbe hozza az emberiséget s ha lassan, ha észrevétlenül is — óh mert a Gondviselés szelleme ezredekkel számít, ezredeket lép — hódítsa meg, ejtse foglyul. Változtassa át az emberi szellemet, gyöngítse a homály, a setétség erejét s világosítson kicsinyeket és nagyokat, bölcseket és együgyüeket egyaránt. És te reformáció emléknapja, okt. 31 ike, lángolj, sugározz nem homályosuló fénnyel soksok századokon át, mint az eszmény, hitbeli tökéletesedés után törekvő emberiség ünnep napja, fényed hatoljon át a sötétség hatalmán, keresse meg az elzárt, elrejtett titkokat; légy az az emberiségnek, ami a kietlen tengerek hánykódó hullámain evező hajósoknak a világitó fény, mely szabadulást, kikötőt, életet, mindent jelent a hajó népénél ! Ragyogj, s oszlasd, űzzed el a homályt fényednek, jelentőségednek egyre növekvő erejével, hogy ha késő századok múlva is, de ünnepeljen téged fénnyel, dicsőséggel az egész emberiség!

Es hogyan, miként, mily alakban ünnepeljük mi e

napot? Miként emeljük ki s juttassuk kifejezésre külsőleg is kiválóságát a többi napok sorában ? .Ünneppé avassuk-e ezt? Munkaszünetül rendelvén ezt is többi ünnepe.nk és vasárnapunk sorában ? Szóljanak-e harangjaink mint más űrnapokon, templomba hívogatva az ájtatos híveket dílelőtt és délután egyaránt ? Úrvacsorával kössük-e össze s tegyük-e fényesebbé, ünnepélyesebbé e napot ?

Oh nem, ellentétben állanának mindezek a mozzanatok, ünnepélyességek a protestántizmus egész szellemével , egész irányával s ilyen alakú ünneplésnek semmi szüksége és jelentősége, valamint értelme nem volna. Az Isten lélek és akik őt imádják, szükség hogy lélekben és igazságban imádják, ez a krisztusi tanítás hangzik intőleg, irányítólag szent könyvünk lapjairól felénk. Nem kívánja, nem óhajtja ez a kijelentés szaporítani, növelni ünnepeink számát, nem kedvez, nem hódol ez külsőségeknek, sőt mintegy figyelmeztetőleg szól, hogy ne nyűgözzük le magunkat külső alakiságok béklyójával. Hiszen a protestántizmus éppen annak köszöni létét, szülő anyja éppen az volt, hogy a megkötözött, külsőségek ezertéle láncaival rabszolgailag körül fogott lélek szabadulni óhajtott s csak lélekben és igazságban kívánta tisztelni ezentúl az Atyát.

Unnepeiuk, kiemelkedő egyházi napjaink, mind az Idvezítő életének nevezetesebb mozzanataival, forduló pontjaival állanak összeköttetésben, arra a fenséges alakra mutatnak vissza, aki lön nekünk Istentől igazság, szentség és váltság. Más fundamentumot azonkívül senki sem vethet, másra vonatkozó, másra emlékeztető ünnepet senki sem szentelhet.

Különben is népünk hajlamai, érzülete, egész természete ellenkezik ünnepnapjaink szaporításával, számuknak uövelésévei: maholnap vasárnapjaink ünneplése is parancsra, tiltó rendeletekre szorul, miért adni és nyújtani még több alkalmat, hogy ünnep és űrnapjaink nyugalmának, áhítatos csendjének megzavarása ezentúl még gyakrabban és könnyebben bekövetkezzék.

Legyen ennek a napnak megünneplése egyszerű megemlékezés. Rövid visszaidézése, fel-felújitása a világtörténelmi jelentőségű eseménynek. Birjon ez egyszerű ünnepély jellegével, a minőt kiváló nemzeti történelmi események méltatásakor szokott rendezni a hálás utókor, a késő ivadék.

A köznapi közönséges istenitisztelet végzése után, álljon ki a lelkész az urasztalához, méltassa, adja elő e nap történelmét keresetlen, egyszerű szavakkal, hogy megértse a gyermek, meg az, aki a nehezebb, táplálóbb eledeleket nem hordozhatja el s aTéleknek tápláló tejére szorul, buzdítsa, lelkesítse a hallgatóságot hithez, valláshoz ragaszkodásra, melyben apáink éltek, haltak s amelyhez őseink kihulló vérük feláldozásával is ragaszkodtak, emelje ki a sok jót, nemeset, amit vallásunknak, a reformációnak köszönhetünk, a szabadabb szellemet, a felvilágosodást, az erkölcsi, szellemi, anyagi emelkedettséget azokkal a népekkel, nemzetekkel szemben, kik behunyják szemeiket a világosság előtt s látván nem látnak, hallván nem hallanak vagy legalább nem akar-