Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-23 / 43. szám
Tizenötödik évfolyam.43. szám. Pápa, 1904. október 23. #-------------------------- O A. lap üzoliemi részét illető közlemények a szerkesztőségi! ez Kis József felelős szerkesztő ozi* naére kítlöen<iok. &—--------------------------«► Az egyház és iskola köréből. I liMíili by. ret egyházkerület hivatalos közlönye. üegjeleník minden vasárnap. #———---—---------# Az előfizetési dijak (egész évre 8 kor., félévre 4 kor,), hirdetések, reclamatiők Faragó János tomunkatárs czimére küldendők. *------------------—-----* Egyházkelós. E címen cikket közölt e becses lap egyik közelebbi számában Sebestyén Dávid kocsi lelkésztársam és Csernák Béla furtai ev. ref. lelkész ellenében védelmébe veszi egyházunk vallásosságra buzdító régi jeles szokását. Örülök, hogy a dunántúli lelkésztársak részéről más is felszólalt valaki e kérdésben és nem engedik, hogy a «régi jó idők» bevállott és helyes szokása letűnjön a vallásos élet piacáról és mint kihasznált eszköz, a lomtárba kerüljön. Örülök rajta, hogy akadnak mások is, kik velem együtt óhajtják ennek fennmaradását kultusz formáink között s a zsinattól várják enuek átaláuosítását, kötelezővé tételét minden egyházra nézve. A tiszántúli egyházkerületben az «egységes liturgia» tárgyalása keretében már két ellenzője akadt az egyházkelésnek. Az egyik Csernák Béla lelkésztársunk, a másik pedig Sylvester Doktor, ki a Debreceni Prot. Lap hasábjain felhivja «valamelyik dunántúli elfogulatlan idosbb szolgatársat» — hogy adjon véleményt a szerinte «törlésre érdemes—az újszövetséggel ellenkező»,— «fonákság, élői téletek és bal hiedelmek» közé tartozó egyházkelesrőh Az utóbbi felhívásra «Pár szó Sylvester Doktor leveleihez» eimü cikkemben a Debreceni Prot. Lap 39. számában én adtam rövid feleletet és keltem védelmére egyházunk nemes és szép szokásának. Csak úgy ex abrupto mentem bele e kérdés tárgyalásába említett rövid cikkemben; úgy vélem, még tartozom némi pótlással, hogy az egyházkelést illetőleg véleményemet teljesen tisztázhassam. «Az egyházkelés régi vallásos szertartás» — mondja Sebestyén Dávid lelkósztársam. Teljesen igaza van ; pedig olyan régi, hogy eredetét az ó szövetségben, tehát a bibliában találja fel. Minden zsidó édes anya, midőn gyermekágyából felkelt, elment az Isten házába, bemutatta az ő szülöttét az Urnák és áldozott az tír oltárán, gyermekét megváltotta; de egyszersmind hálát is adott a Jehovának a «szabadulásért.» Dicséretet énekelt a «hatalmasnak, az erősnek«, hogy a «betegágyat fordítá Örömre.» (2 Mózes 13. r. 22,) E parancsnak engedelmeskedett József és Mária is, midőn új szülött fiukat: Jézust elvitték a jeruzsálemi templomba, hogy az Urnák bemutassák és Mária fogadhassa áldását az Isten szolgájának. Innen származott át és terjedt el az újszövetség népei közé Izráel népének vallásos szokása. De, valamint minden más szokást, az evangéliom megszentelt és a Krisztus tanítása átformált: úgy Izráel népének ezen ősi szokását is keresztyén szellemmel ruházta fel az Idvezítő. Az első keresztyének tehát követték ugyan az isteni parancsot, de nem bárányt, nem galambot vittek többé áldozatul az Urnák, mert ez Krisztus tanítása által feleslegessé vált, hanem bemutatták töredelmes szívók imáját: «lélekben és igazságban szolgáltak» a szabadítás urának. Ha tehát keresztyén reformált egyházunk dogmaként hirdeti amaz álláspontját, hogy egyházunk kultuszformái közül csak olyanoknak ad létjogosultságot, melyek eredetüket a bibiiá -43
