Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-23 / 43. szám
727 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 728 ban találják fel és amennyiben mások is, Sylvester Doktor is, velem egyetemben az egyházkelést bibliai eredetűnek tartják, kérdem, lehet-é ezen, egyházi életünkben igen bevált, puritán kálvinistaságunkkal teljesen megegyező, vallásosságra buzdító, nemes szokást «törlésre érdemes» szokásnak minősíteni!? Semmi esetre sem lehet! Sőt felette ajánlatos lenne, hogyha a régi időkben bevált és a vallásos érzetnek fejlesztését nagyban előmozdító szokást törvénykönyvünk felvenné a kötelező kultuszformák közé. A belmissziói munkálkodásnak egyik főtényezője ez. Híveinkkel úgyis keveset érintkezhetünk az életben. Ez az egyetlen egy jelenet az, midőn lelkész és hivő ilyen fontos pillanatban áll szemben egymással. Ez az egyetlen egy pillanat az, midőn a lelkész oly közel férkőzhet a no szivéhez, mint soha más alkalommal; és szivének húrjait a legkönnyebben mozgásba hozhatja, vallásosságra serkentheti. Ez az egyetlen egy pillanat az, midőn a lelkész a mi vidékünknek átkává lett „egy gyermek rendszer11 bűnétől óvhatja az édes anyát és lelkére kötheti gyermekének vallásos nevelését, megmagyarázhatja néki, hogy a sok gyermek nem átok, de áldás s boldog az az édes szüle, kinek asztala mellett koszorú gyanánt virulnak a csemeték, mint zöldelő olajágak. En már csak ezért sem tartom törlésre érdemes szokásnak. De nem azért sem, mert „a vallásos érzetu fejlesztője. De fejleszti az egyházhoz való ragaszkodást is, fentartja, erősíti a hitet is. Mily megható, mily felemelő látvány gyermekágyából először felkelt s az Ur házában is először megjelenő fiatal nő imája. Mily buzgó áhítattal járul az Ur oltárához ; szinte megragadni látszik a szabadító árbocát s kiönti előtte szivét, lelkét a nagy segedelemért. Botránkoztassák meg ezt a szivet azzal, hogy ne adjunk alkalmat áldozhatni az Ur előtt, megrendül a nő hite, összetörik Istenbe vetett bizodalma. Zárjuk el az Ur oltárától az imádkozni vágyót: megrendül a keresztyénség Istenébe vetett bizodalma^ meg szent vallásunkhoz való ragaszkodása is, mert egyetlen egy óhaját, hogy áldozhasson az Urnák az ő szabadításáért, nincs alkalom eleget tehetnie / Nem, ezt nem szabad tenni ! Nekünk kötelességünk az Istenhez, nem tőle elvezérelni a hívőket. Nekünk kötelességünk az utat egyengetni Istenhez, nem pedig akadályokat gördíteni. Csak hagyjuk fenn ezt a szép vallásos szokást kultuszformáink között és újítsuk fel a régen bevált és hasznosnak bizonyult, de ma már a lomtárba került (jegyesek cenzúrája, káté kikérdezése, prédikáció felkérdezése az ifjúságtól az istenitisztelet végeztével stb.) vallásosságra, hitünk ismeretére és szilárdítására szolgáló és tanító szokásokat. De hagyjuk meg azért is, mert közegészségtani szempontból is felette fontos az egyházkelés. Hála Istennek, még vannak egyes vidékek, hol a lelkész e tekintetben erős befolyást tud gyakorolni híveire. Tőle függ szinte, hogy a gyermekágyából felkelő asszony mikor mehet munkájára. Alsó néposztályunk közt igen elharapódzott veszélyes szokás az, hogy az asszony nagy betegsége után 2 — 3 nap múlva elhagyja az ágyat és megy nehéz munkájára. A lelkiismeretes lelkész ezt meg nem engedi, nem „bocsátja egyházhoz“ az illetőt s igy kénytelen otthon maradni mindaddig, mig a concessát megkapja. Többször előfordul az az eset, hogy a beteghez tartozók felkeresik a lelkészt azon kéréssel: engedné egyházhoz a beteget, mert a sok dolog miatt nem feküdhet tovább. Itt a lelkész kötelessége tudatában, a közegészségi szempontokat szem előtt tartván, semmi esetre, sem adja beleegyezését mindaddig, mig a nő teljesen vissza nem nyerte egészségét. Hányszor megtörnik az, hogy a nő előbb elhagyja betegágyát, mint lehetett volna és visszaesett hosszú időre betegágyába. Ez nem történik meg ott, hol az egyházkelés szokásban van. Tehát közegészségi szempontból is felette ajánlatos e kultuszforma fennmaradása. Hogy nem „fonákság“ az egyházkelés és nem tartozik a „balhiedelmek és előítéletek“ fejlesztői közé, mutatja azon körülmény is, hogy népünk semmi más tudattal nem járul az Ur házába, mint hálaadóját leróni az Isten iránt a szabadításért. És hogy kultuszformáink közé is teljeseu beillik, mutatja több százados fennállása. Ha nem bibliaellenes cselekmény az egyházkelés, akkor eo ipso dogmáinkkal sem ellenkezik. Imádságot tartunk, rövid beszédben vallásos gondolatokat fejtegetünk. Amaz Istenhez emel, emez pedig tanítja, buzdítja és vallásosságra serkenti szivünket, egész valónkat. Mennyiben bibliaellenes avagy dogmánk ellenes cselekmény ez ? A 41. zsoltár 2. versét oly szépen tudom én alkalmazni rövid beszéd alapigéje gyanánt. Nem volt még olyan beteg nő az istenházában velem imádkozni, kinek e sorok fejtegetése könyet ne csalt volna szemébe, kinek az én imám meg ne rezegtette volna szivét. „Fájdalmában az Isten megtartja, Szépen felgyógyula; Betegágyát fordítja örömre, Es jó egészségre. Azért igy szólok néked Istenem ! Kegyelmezz meg nekem. Ha Dávid, a koronás zsoltár iró, szájába vehette betegségében e szavakat, méltán veheti ezt a „betegágyából“ felkelő, 8 az Úrhoz ez alkalommal először járuló is. Hát a 116. zsoltár 12. és 13. verse nem felséges alapige-é az elmélkedésre : „Mivel fizessek az Urnák minden hozzám való jótéteményéért ? A szabadulásért való hálaadásnak poharát felveszem és az Urat hívom segítségül!“ Igen, az ő nevét hívjuk segítségül a további munkához és ő neki adózunk a szabadulásért. Hát vájjon babonára vivő szokást táplálunk-e ezzel vagy dogmánk ellenes cselekményt teszünk-e ezzel ! ? A te házadba való kivánkozás miatt elfogyatkozik az én lelkem, óh én Uram . . .“ Minő felséges szent
