Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1904-09-11 / 37. szám

631

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

632

Az egyes népek azonban fejlődvén — mindegyiknél — s igy nálunk is — találunk egy-egy oly művészeti irányra s ez a díszítésben is erősen kiválik, amelyet már meg kell különböztetnünk a primitiv művészetektől s ezen irányokat az illető népek nemzeti művészetének nevezzük. Itt azután látjuk azon ipari produktumokat, amelyeket maga a nép állít elő, ősi, veleszületett s benne tovább fejlett szabályok és módok szerint; ez a népies ipari művészet, mely megnyilvánul már a kerítések fonásában, a cölöpök, kapubálványok, épületrészek faragásában, festésében s egyéb díszítési módjában, megnyilvánul az asztalos, szűcs, szíjgyártó, takács, kovács, mézeskalácsos és minden más iparágunk körében. És fődolog az, hogy minden nép oly szabatosan, precízen alkalmazza az egyes formákat, díszítő részeket, hogy a díszítmény mintegy virága a díszítendő tagnak, abból nőtt ki, mint ahogy a gályákon fakad a bimbó. Nem fordul elő, hogy például valamely magyar diszü tulipános ládán reneszánsz ékítményt találnánk, ami bizonnyal úgy hatna, mintha a tölgyfa lombjai közé rózsát tűzdelnének. Minden nép intelligenciájával együtt fejlődik nemzeti művészete is. Az egyszerű asztalos munkáját, a paraszt asszony szövőszékének, a kovács kalapácsütésének zaját, mellyel előállítá a régiektől reászállott s már saját lelkében is tovább fejlesztett formákat, díszítményeket, átveszi — vagyis felváltja a tervező művész, az öntudatos műi páros, aki már gondos és tökéletes kompozícióval lép elénk, megtartva a népies formákat, sőt azokat finomítva, lelkén átszűrve tökéletesíti, valósággal megnemesíti. Az addig tán nyers motívumokat egymással művészi összhangba hozza; egyik forma a másikat eddig tán kevésbbé tetszetőssé, hatástalanná tette, művészi nyelven „ütötte“, most ő, az iparművész azon van, hogy alak és szin szerint miként tudná úgy csoportosítani a díszítő elemeket, hogy azok egymást emeljék, művészi rithmus és egység jöjjön létre közöttük. Éz az ipari művésznek feladata, amelyet azonban a maga módja szerint a legegyszerűbb iparosunk is szolgál. Ok teszik széppé, kényelmessé környezetünket, ők azok, akik ha felhagynának munkájokkal, ha művészi érzékük elfogyna, térhetnénk ismét vissza az X lábú asztalhoz, a vakolt vagy tömött kemencéhez s igy tovább. Nem „kis művészet“ név illeti tehát az ipari művészetet, nem utolsó helyen áll az művészetünk ágai között, mert amely művészi osoport oly közel áll, annyira összeforrott az egész emberiség életével, jólétével, az sem alacsony, sem utolsó nem lehet.

Röviden, nagy vonásokban vázolám művészi iparunk fejlődését a múltban, igyekszem azt bemutatni a jelenben is rámutatok továbbá azon ösvényre, melyen a jövőben haladnia kell.

* *

*

Kétségtelen, hogy a művészi iparnál a díszítménynek, a dekorációnak alkalmazkodnia kell az illető eszköz céljához és anyagához, hogy azzal egységes, összefüggő és stiLzerü legyen. Itt és ily esetekben nyilvánul meg a népeknek úgynevezett művészi készsége, művészi egyénisége, amivel mi is dicsekedhetünk. Mert mig a

régmúlt magyarja legfeljebb fegyvereit, ruházatát és házi használati eszközeit — no meg lószerszámait díszítette, leggyakrabban oly formákkal, a melyek bizony már a primitiv művészet körébe tartoznak : addig nem sokkal később — az első István királyunk idejebeli templomokon már egész önnálló és egyéni — nemcsak díszítést de szerkezetet is találunk a négy sarok torony elhelyezésében, amire a külföldön azon korban nem lelünk példát. Sajnos, hogy ugyanazon időben a külföldi áramlatok leszorították díszítő rendszerünket, elnyomták sajátos nemzeti jellegű művészetünket ; az azonban, úgy látszik, tán az egyszerű nép körében, bár lappangva, fenntartotta magát, mert bár a román, a csúcsives, a mohamedán arab, persa és mór, majd a reneszánsz s az ezzel járó barokk és rokokó Ízlés rányomták is a bélyeget egyéni — individuális építészeti emlékeinkre, ezzel kapcsolatban díszítményeinkre is, továbbá iparunkra — úgy a faragott és festett fa-butorokra, mint szövött és himzett ruházatunkra, keramikus eszközeinkre, az alaphang mégis előtűnik és az magyar; a nemzeti formák kibővülnek, kifejlődnek, újakkal gyarapodnak, ami csak előnyös vonás, mert a fejlődésnek jele. Önálló művészi érzék és képesség, továbbá a szomszédos népektől vett, de egyéniségünknek megfelelően átgyurt, átalakított formák képezik alapját és eszközeit művészi tevékenységünknek ipari termékeink sorában.

(Folyt. köv.

J^iroíog.

Bará,th Ferenc

Egy szürke árnyék suhant el az élők soraiból, végső éveiben önmagának is szomorú árnyéka. Halála nem költött mély gyászt, még csak elevenebb érdeklődést sem. igaz iró volt, egyike a legtanultabb főknek s legeredetibb tehetségeknek, de szegénynek az vala a balszerencséje, hogy tanár is volt. A mi feltörekvő ifjú Íróink nem szeretik ezt a fajtát s látván a kor hullámait, melyektől vitetünk s melyek majdnem elnyelnek bennünket, azt keli hinnünk : nekik van igazuk.

Sajátságos egyéniség volt ez a kálomista félig pap, félig tanár, egy nagyon becses és kihalófélben lévő típus nagyszabású képviselője. Tősgyökeres magyar fiukat fejedelmi bőkezűséggel küldött ki ezelőtt, ma is még, a „magyar egyház“ Németországba, Hollandiába és Skóciába a protestáns egyetemekre. Tanítók és tanulók egyképpen hitrokoni szeretettel karolták föl a magyar jövevényt; ez azonban fajának zárkózott természetével többet látott és hallott, mint beszélt; s megtérve honába, örökre szive mélyén őrizte ama fényes országokban szerzett benyomá' sait. Bizonyos különködés, merevség, dacosság fejlett ki ezekben a boldog boldogtalanokban és a keménynyakuak között ők voltak a legkeményebb nyakuak. Nem kell példákra utalnunk; hála Istennek, nem veszett még ki fajuk és köztünk él emlékezetük.

Baráth Ferenc is a skót puritán szellemnek volt neveltje. Mikor ő az edinburgi egyetemet járta, akkor ott