Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-04-03 / 14. szám
227 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 228 Az Ember fogalma. (Vége). Az ember nem születik — Emberré. Azzá csak lesz vagy lehet, azzá fejlődhetik, Hogy valaki „ember“ lehessen, ahoz külső és belső föltételek szükségesek. A külső föltételek: a származás, nevelés, életkor, éghajlat, jólét, a testi szervezet épsége, sőt az állami és társadalmi életközösségben nyilvánuló különféle viszonyok is. A belső feltételek pedig: a vérmérséklet és főleg a lelki képességek, a szellemi vagyon; ezeknek erkölcsi és anyagi hasznosítása szintén a külső feltételektől van függővé téve. Ép úgy, mint az én kis magvamnál, mely a humusz, nedvesség, világosság, melegség nélkül célját el nem érheti. Hol kezdődik tehát voltaképpen az Ember ? Ott, hol emberi mivoltának tudatára ébredve, alaptehetségeit bontogatva, én-jét kifejti s önismeretre s egész lényének megnemesítésére, tehát céljára tör s igy magasabb rendeltetését, egyszóval önnön fogalmát megvalósítja. Ez a fogalom pedig első sorban : a szabadság. Ha bekötik a szememet, bilincsbe verik lábamat, kezemet, ha rátaposnak szivem érzésére, megvagdossák lelkem szárnyait, megölik gondolatomat, kiirtják belőlem a szív mélységében rejtezkedő értékes virágokat és gyöngyöket, — ha megfosztanak önállóságomtól, egyéniségemtől gyámság alá helyeznek, stb. — akkor én ember nem lehetek soha. A szabadság ad nekem eszközöket arra, hogy értelmet tisztává, érzelmeimet nemessé, jellememet erőssé kovácsoljam; annak segélyével vethetem meg anyagi boldogulásom szilárd alapjait. A szabadság emeli magasba lelkünket, ez gyújt szivünkben lángoló tüzet, agyunkba fényt, világosságot. Ez hinti be kedélyünket arany virágokkal, ez kölcsönöz kitartást, int a küzdelemre, a munkára, ez biztat és áld, éltet és vigasztal ! Ami az összhang a művészetben, szárny a madárnál, himpor a pillangó tarka köntösén, nap az égen: ez az embernél a szabadság. Félre ne értessem : nem az abszolút szabadság, melynek birtokában az ős rengetegben élő vadállatok vannak, hanem az ész, értelem, az elhatározás és akarat, a gondolat és meggyőződés szabadsága. De ez kétélű fegyver is, mellyel okosan, jól és helyesen kell bánni, mivel azzal másoknak, embertársaimnak s önmagámnak is helyrehozhatatlan kárt, bajt okozhatok. Ennélfogva nem elég, hogy megszereztem, kivívtam szabadságomat, (mert azt kivívni kell) hanem szükséges törekednem, hogy meg is tudjam birtokomban tartani és pedig azért, hogy azt úgy a magam, mint az összes emberiség javára, legmagasabb céljaira bölcsen, szeretettel fölhasználni is tudjam. Ezért kell megtanulnom az élet művészetét, — mihez ismét megkivántatik, hogy értelmemet, alaptehetségeimhez mérten, minél nagyobb fokra emeljem, — bestiális mivoltomat pedig ellenkezőleg minél inkább háttérbe szorítsam, sőt eleuyésztessem. Az ember fogalma tehát: az intelligencia, az ész műveltsége is. I)e még a kettőben sem merül ki teljesen az ember lényege. Lehet az egyén önálló, független, a külső és belső szabadság teljes birtokában ; avagy lehet eszélyes, nagytudásu, a műveltség magas fokán álló : még mindig távol van a tökéletességtől akkor, ha lelkének, szivének érzései hiányosak, nemességben, jóságban szűkölködnek, ha moralitása, ethikai alapja gyönge, ingadozó, ha tehát valódi jelleme nincs. Ez a legfőbb erény, kell, hogy az embert ékesítse, mivel csak igy válhat egésszé, egy harmonikus egésszé. Az erkölcsi tiszta érzés, az altruisztikus, nemes gondolkozás, a jellem szülőanyja az igazságérzetnek, a jóságnak, részvétnek, az önfeláldozásnak, az erőnek, átalában véve : a szeretetnek. Ez okból az „ember“ fogalma mindenek fölött — a jelion. Jellem nélkül valódi ember nem is képzelhető. Ez az oszlop, a gránit alap, melyre egész életpályánkat, cselekvésünket berendezni, fölépíteni kell — a becsület- és tisztesség érzet sugallta eszközökkel. Az ember, ki szabad, eszes, jellemes, igazságszerető és jó : az tudni fogja, hogy dolgoznia is kell. Eszével vagy kezével. Vagy mindakettővel. A munkásság, a dologszeretet gyönyörű emberi tulajdonság. A munkás ember nagy érték. A munkás ember — nemes ember. A munka teremt kultúrát, erőt, gazdasági és szooiális jólétet, hatalmat, rendet és szabadságot. A dologkerülés, a henyélés állati vonás ; tehát az embernél bűn, mert félrevezet, rossz útra csábít. A munkát kerülve, vétkezem önmagam, embertársaim és Isten ellen, ki engem úgy alkotott, hogy dolgozzam és arcom verítékével szerezzem meg szükségleteimet, mindennapi kenyeremet. A munka vigasztalás, meg áldás a szegénynek, — büszkesége és jutalma a gazdagnak. De mindkettőnek egyformán szükséges, mert igy találják meg egymásban az — embert. . . . íme, kedves hallgatóim ! ily hatalmas szférája van az ember fogalmának. Ezt a rengeteg (irt, ezt a terjedőket igazi tartalommal megtölteni oly nehéz, hogy arra csak igazán kiválasztott és szellemi kincsekkel dúsan megáldott emberi lény lehet képes. De éppen ez okból méltó, hogy emberi mivoltának tudatában, mindenki fokozatosan törjön az eszményi magaslat jelé, isteni alkotója közelébe. Mindnyájan kiváló, egész emberek nem lehetünk, de legalább jók lehetünk, amilyenek vannak is sokan, bár soha nincsenek elegen. Olyanok, akik úgy gondolkoznak, mint a régi stoikus, kinek elve volt, hogy: „Olyan barát nem kell nekem, aki rajtam kíván segíteni, hanem olyan, akinek én lehetek segítségére.“ Az elv, a mondás szép. De van-e olyan ember a világon, kinek soha nem volt, vagy nem lehet szüksége társa támogatására ? Van-e, ki sohasem szorul szeretetre, vigasztalásra, ebben a földi életben, hol annyi rettenetes
