Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-27 / 13. szám
203 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.' 204 sáról, új célok kitűzéséről, új eszközök megválasztásáról van szó. Lehet-e ilyekre gondolni is, és nem elég-e, nincs-e kimerítve a kérdés, ha azt mondom: Programmom a teljes Szentirás: a mi symbolicus könyveink, az apostoli hitforma, lelki szolgálatunkban; és programmom : egyházi törvényünk és alkotmányunk rendelkezései, közigazgatásainkban és itéletmondásáinkban. Czélom: meglevőt fentartani, élőt táplálni, nevelni, fejleszteni, erőtlent erősíteni, beteget, gyógyítani, halottakat — mert lehetnek s ha jól széjjel nézünk vannak is — feltámasztani, s mindezekkel odamunkálni, hogy anyeszentegyházunk egészében és tagjaiban hazánk s nemzetünk javára és Isten dicsőségére szolgáljon. Eszközeim: »a mi vitézkedésünknek fegyverei nem testiek«. Sohasem fogom feledni. Feladataink kicsinyek és nagyok. A kis dolgokban szemkápráztató kisértet jelentkezik az ismert példabeszédben »Praetor mini ma non curat«. Ez római maxima, melylyel szemben a mi morálunk a kis dolgokban való hivséget parancsolja; a kis dolgok igen fontos dolgok háztartásunkban, modorunkban, érintkezésünkben, minnyivel inkább abban az erkölcsi lelkivilágban, melynek szolgái vagyunk, s amelyben a dolgok sem fonttal, sem mérőpálcával nem mérhetők. Sok alkalmam volt a velem munkálkodók értékét nem a szembetűnő, hanem a rejtekező jelenségekből határozni meg, és ritkán csalódtam ; és ha az én eddigi szolgálatomnak sovány kévébe köthető sikereit számbaveszem: mindaz, ami bennök nem maradandóságra, de legalább egy méltányló tekintetre számíthat, az én kis dolgokra kiterjedő figyelmességemnek, közszóval mondva pedantériámnak gyümölcse. Tovább megyek: (kérem tisztelt elnöktársamat, kegyeskedjék kedvetlenségét elrejteni hivatkozásomért) gondoljunk a mi legutóbbi földmivelési miniszterünknek arra a kicsiny dolgokban mélyre ható hivségére, melyet a mi mezeink, kertjeink, gyümölcsöseink, szőlőink, erdeink, folyóvizeink hirdetnek és legyen szabad e kis dolgokban megnyilatkozott hivségre, mint élő leckére rá mutatnunk, egyszersmind azok nevében, akikhez minket szolgálatunk legközelebbről kötelez, a munkás emberek, a kis emberek, a mi egész népünk nevében e hivségről ma, ismételt hálával emlékezzünk meg. Hívek a kis dolgokban. Legyen szabad néhányat e kis dolgok közül kegyes és élénk óhajtásul megemlítenem. Óhajtanám megerősíteni és olcsóbbá tenni alumneumainkat, konviktusainkat minden irányban, de főként lelkész- és tanítóképző intézeteinkben; óhajtanám az eddigiektől eltérő módozatok szerint. Óhajtanám szigorú megtartását több Ízben ismételt határozatunknak, hogy hittani növendékeink segédekül időközben ki ne bocsáttassanak ; s keressünk e káros megélhetési mód helyett mást, melyet meg is találunk a szeretet által, mely nem keresi a maga hasznát és nem gerjed hamar haragra. Óhajtanám, hogy Egyházkerületünknek, — sőt éppen az Egyházkerületek többségének, a szabad lelkészi választás tárgyában kifejtett javaslata a törvényhozásban érvényre jusson, s ha nem, hagyassák meg ennek intézése az Egyházkerületek rendszabályaikotási jogkörében. In necessariis unitas, in dubiis libertás . . . óhajtanám a vallásos oktatásnak mind az elemi, mind a közép iskolákban intenzivebbé tételét. * Óhajtanám további fontolgatás és érlelés tárgyául fenntartani azt az egyik utóbbi lelkészi értekezletünkön előterjesztett indítványt, mely szerint gyermekeink az iskolai tanfolyamok teljes befelyezése után vétessenek konfirmációi oktatás alá. Nagy segítségünkre volna nekünk ennek keresztülvitelében az ismétlő-iskolák törvényes intézménye, a helvéciai testvérek példája, ha mi is átleszünk hatva az ő vallásos buzgóságuktól, hitüktől és az evangéliom példázatától, melyben az eke szarváról van szó. Ezek, s ezekhez hasonló óhajtásaim, kétségkívül nem csupán az enyimek, — külön-külön csekélységek, — de a mi erőnket nagyon legalább nem felülmúló csekélységek. Elég hozzájok a kis dolgokban való hivség. De vannak nagy dolgaink, melyekben nagy hivség kívántatik, nagy bölcsesség, bátorság, tekintély. Egyetemes egyházunk helyzetére gondolok. Egyházunk, sokkal inkább, mint bármely más egyház, egy a magyar nemzettel. Múltja, céljai, jövője, reményei, létfeltételei azonosak, s midőn magunknak s egyházunknak szolgálunk, ugyanakkor az államnak, határozotabban nemzetünknek tettünk szolgálatot. Régebben mindez figyelembe se volt véve. Noha törvényes gyermek, édes fiú, szolgált a maga kenyerén, napszám nélkül, még csak amiatt se zúgolódott, hogy azok, akik távolból látták az ő verítékezését, s csak szüretelni jöttek, egész napszámot és hizlalt tulkot kaptak. Ő panasz nélkül nézte ezt, s ha itten-ottan feljajdult, — nem irigységből, — csak annyit kért: Ne bántsák! Kész boldogság volt néki a szenvedés hiánya. Most várna és vár egy kis szegletet az ősi kúrián, hova hajlékát építhesse ; egy tenyérnyi földet, hol kenyerét megtalálhatja; egy kis polyvát valahára téglavetéséhez; helyet az atyai asztalnál. Képek nélkül szólva, egyenjogúságot, —
