Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-27 / 13. szám
205 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 206 kiadását a köteles résznek, mely a leghálátlanabb fiút is megilleti, s amelyet a legmegbántottabb yagy legkegyetlenebb atya sem tagadhat meg. Én a magam hajlama szerint jobb szeretnék továbbra is a magunk szegénye lenni: s lehetnénk is a Britt-szigeten! Egyébként is ez már késő óhajtás; útban vagynnk! Iskolai terheinknek eddig is nagymérvű könnyítése, a fokozatosan növekvő államsegélyek, tanitóink korpótléka, lelkészeink kongruája olyan foglalók, melyekat fenntartott jogos igényeink előlegéül egy minden elfogultságon felül emelkedett, egyházi életünk fejlődését s közművelődési célzatainkat elősegíteni kész, nemzeti kormánytól tartózkodás nélkül és hálával fogadhattunk el, mint oly foglalókat, melyek remélnünk engedik, hogy az 1848. XX. t.-c. betűi lelket öltvén, megelevenednek. Cselekedje Isten, s áldja meg azoknak munkáját, kiket közöttünk arra hivott el, hogy bölcseségükkel befolyásukkal, szavuk meggyőző erejével erősítsék, építsék, oltalmazzák, mig mi lelkészek e kerítéseken belül a magunk mezején munkálkodva igyekezünk magunkat méltókká tenni az ő oltalmukra. Ezután kegyeletes szavakkal emlékezett meg nagynevű elődjéről: Szász Károlyról, azután Kovács Albertról; végül örömmel üdvözölte, mint a kerület új tanácsbiróját: Hegedűs Sándor őn agy méltóságát. Egy ló, több nyereg. Vágmelléki kartársunk e lapok 12. számában vezető helyen a társadalmi tevékenység túlbecsüléséről cikkezvén, szemére veti a kornak, hogy az ember becsét nem abból ítéli meg, mikép forgolódik hivatása körében, hanem hogy mellékesen micsoda szerepekben tündöklik és tetszeleg magának. Méltó egy szemrehányás valóban ! Mert igazán botrány, amit némely szertelen ambícióban s pénzvágyban leledző belhivatalnok — mert hisz nekünk más pályán levőkhöz legalább e helyen semmi közünk — lelkész, tanár és tanító a kornak e ferde Ítélkezése folytán megenged magának. Mintha talán fogalmát se ismerné a hivatali sáfárkodás hűségének ; mintha lelkiismeretének táblájáról teljesen lekoptak volna a hivatali eskü szavai: egész könnyedén bele veti magát az u. n. közéleti tevékenység forgatagába, kilép a mammon és a hiúság piacára s a vásári zajban kénytelen elhallgatni a tán kezdetben kárhoztatással fellépő lelkiismeret. S a felületes világ tapsol, bókol. A hozsánnák zengése egyre jobban szédíti a kötelesség egyenes útjáról letérőt, ki végre azon veszi észre magát, hogy hiszen, amit mivel, ez egészen rendes, tisztességes dolog s utóbb a takargató fügefalevelek jótékonyságát se tartja magára nézve szükségesnek. Miért is, mikor a felsőbbségek is hol gyengeségből, hol személyi rokonszenv elvakultságából kifolyólag hallgatással, elnézéssel, sőt a baráti hiúság biztatásaival szentesítik a kötelességmulasztók közveszélyes viselkedését?! S mi itt az alsóbb régiókban látván látunk ugyan, de szólni nem merünk. Szivünk vérzik a kötelességmulasztás romboló, mételyező hatását szemlélve, de mint a pogányok. deus ex machinára várunk, mely megtorolja a pellengérre került hűtelen sáfárt. . . . Lelkünk szomorú mind halálig, ha egy elhanyagolt gyülekezet üres templomát, laza erkölcsiségét, egy hanyagul vezetett népiskolai, gimnáziumi, akadémiai tanuló-sereg fegyelmezetlenségét, hiányos tudását, fogyatékos kötelességismeretét eszünkbe vesszük. De mintha valami nehezült volna torkunkra, az aranyértékü hallgatásnál maradunk. Halljuk a hívek, a szülék, a komolyabb gondolkozásu növendékek szájából a panaszt, mely valóban hallatlan, s mi még hallatlanabbá tesszük, hogy senki rossz kollegának, összeférhetetlen fajzatnak, irigy fráternek, kotynyelesnek ne tartson, avvagy hogy az esetleg hatalmasok által is kegyelt hűtlen sáfárok leleplezéséért, igaz mondásunkért fejünk be ne törjön. Felkiáltunk Ciceróval: Quo usque tandem! . , . de ami még e szavak után jönne, azt visszanyeljük, mert a félbolondnak is tudni kell ami túlírnom, túltapintatos korunkban, hogy „nomina sunt odiosa.“ Egyszer aztán mégis, mintha neki bátorodnánk t felsóhajtunk: „Vajha minden életpálya munkása első sorban azt végezné el teljes erejével, amit kell cselekednie.“ Vagyis aki pap, tanítson a hitnek regulája szerint, aki tanító, aki tanár a hittel egyező tiszta tudománynak regulája szerint, de mindenki a maga helyén egy egész ember teljes elméjével, teljes leikéből és minden erejéből. Csakhogy mivel képtelenségnek tartom , hogy megrögzötten hanyag belhivatalnokok ilyen szelíd óhajtásokra visszatérjenek a tulajdonképeni kötelességek elhagyott útjára : hathatósabb medicinát ajánlok. Akár pap, akár gimnáziumi vagy hittanár, akár tanító olyan mérvű kötelességmulasztás bűnébe esik, ami egész nemzedékekre kiható erkölcsi és szellemi károsodást vonhat maga után : illetékes hatóságának saját kezdeményezésből vagy mások följelentésére megindított vizsgálat eredményéhez képes minden rokon és ellenszenv mellőzésével vagy egyházunk szoros szolgálatára vagy e szolgálat haladéktalan elhagyására szorittassék. Vagy, vagy! ! Mert még az csak hagyján volna, ha valaki csupán két úr szolgálatára vállalkoznék, de hogy valaki 14—16 úr dolgát is vállalja: nohát ez már plusquam kalmárszellemüség ! Pedig hogy ilyenre is van példa : nem kell fáradnunk bizonyságért a szomszéd kerületekbe. Nem mondom én, hogy egy belső embert eltiltsunk egyáltalán minden társadalmi állás elfogadásától. Mert igy könnyen a közegyházak s az egyes híveket fosztanék meg kivált exponáltabb helyeken a szükséges védelmezőktől. Hanem azt se tartom ára megtürhetőnek, hogy ahol semmi egyházi vagy nemzeti érdek nem igényeli, ott rút haszonhajhászatból a belhivatalnokok oly természetű s oly nagy számú állást foglal-13*
