Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-27 / 13. szám
Tizenötödik évfolyam. 13. szám. Pápa, 1904. március 27. DUNÁNTÚLI A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez Kis József felelő« szerkesztő ozlmére küldi end ők. Az egyház és iskola köréhői. A diMiili ev. ref. egyházkerület hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az, előfizetési dijait (egész évre 8 kor., félévre 4 kor.), hirdetéseit, reolarriatióli Faragó János tőinunliatárs ezimére Itiildeudőli. * Baksai Sándor székfoglaló beszéde. «Kegyelem nektek és békesség az Istentől, a mi atyánktól és az Űr Jézus Krisztustól»: e szavakkal kezdettem meg Isten és a gyülekezet színe előtt hivatalomat tegnap az anyaszentegyház szolgálatában; és ezt a szót ismétlem, midőn a nékem rendelt helyet elfoglalom egyházkerületünk szolgálatában. Méltatlan elfajulása, sőt Ízléstelen fonáka volna a szerénységnek, újra előtérbe állítanom fogyatkozásaimat: engedtessék meg ezek helyett rámutatnom azokra a tényezőkre, melyekből kegyelmet, erőt és bizalmat van okom reményleni. Keresem és kérem a kegyelmet Istennél. Én volnék a legméltatlanabb mindenek között, ha én nem hinnék ebben a kegyelemben s ha én azt a kegyelmet csak egy pillanatra is feledném vagy megvetném. Keresem és kérem az erőt. Megtalálom azt jobbomon, elnöktársam, főgondnok urnák tapasztaltságátan, mely az én járatlanságomat igazgatni; bölcseségében, mely az én egyszerűségemet fedezni fogja, esetleges tévedéseimet kizárja a mi együtt cselekvésünk rendje, törvénye és természete; együttes tévedésünk esélyeit pedig kizárja az ő vigyázása. Kérem és keresem ezt az erőt, kerületünk és közgyűlésünk oszlopos férfiainál, egyházmegyei gondnokainknál, tanácsbiráinknál, kik, mint elődeinknek hosszú sora, a tanácskozásban éles ésszel, künn a világban bátor kézzel s még feljebb magasabb látkörből éles szemmel őrizték kerítéseinket, védelmezték és ápolták vetéseinket. Keresem és kérem a bizalmat szolgatársaimnál : esperes, lelkész és tisztviselő társaimnál. Nem azokét, akik nékem ezt a helyet kimutatván, ezt a bizalmat előlegezték, hanem azokét, akik eddigi szolgálatom hézagait, egyéniségem fogyatkozásait aggodalommal s talán féltő szeretettel vették számba, s akiktől annak teljességét fentartással s csak bizonyos föltételek mellett kérem, de kérem. És még mást is kérek: «Senki a te ifjúságodat meg ne utálja!» Kérem, méltóztassauak ezt az apostoli intést rám alkalmazni, egyetlen szónak — nem szükség mondanom melyiknek, — ellenkezőre változtatásával és egyszersmind megbocsátani azt az ambíciót, mely engem abban a korban, midőn a «szálló este holló-szárnya megrezzenti ablakom« e szolgálat elfogadására vezetett. Jól tudom, hogy a mi urunk első követői, tanítványai ifjú emberek voltak; tudom azt is, hogy a legerősebbet közöttük, mikor megvénhedett, más övezte be és oda vitte, ahova nem akarta volna; de tudom, hogy hivek voltak mindhalálig; s tudora, hogy a gazda nem utasította vissza azt, aki a 9-ik, sőt a 11-ik órában ment ki a munkára. Egész napszámot adott neki! Én nem kérek egész napszámot, csak ami egy órára esik: bizodalmát, ha rászolgálok. Miként kívánok rászolgálni, amennyiben magamon függ és miben? A mikéntre két ismert szóval felelek: szolgálni mint «Primus inter pares». Primus látszatában talán, de lényegében Ultimus inter pares. Minden elődeim igy fogták fel ezt a jelzőt, igy is alkalmazták: első a munkában, vigyázásban, példaadásban, feltétlenül a tűrésben és szelidségben és utolsó az igényekben, követelésekben,, a magára és érdekeire való gondolásban. Én is úgy fogom fel. «Perinde ac cadaver». Oly jelszó, melyet semmi földi hatalom ránk nem diktálhat, de amelyet magunkra parancsolni kötelezve vagyunk, mikor az elvállalt kötelességek teljesítéséről van szó, A másik kérdésre: miben? kész programmal kellene felelnem. De programmnak csak oly esetekben van helye, midőn új utak nyitá-13
