Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-03-22 / 12. szám
189 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 190 évben megszerzi az oklevelet, vájjon miért menne felekezeti iskolához, a hol örökös alapfizetése 3—400 frt; mig az állami iskolánál 1000 koronán kezdi mindjárt és neki mint jeles készültségünek előny is adatik és öt évenként a közetkezőképpen halad : Korpótlékon kivül 5 év után előlép 1400 Kj j'S ^ 10 » „ * 1500,, MI! § 15 „ „ „ 1600 „ j vd j JL g 20 „ ,. „ 1700,, |o 25 „ „ „ 1800 , .ü Ifi 30 „ „ . 2000 „ ) ^ J | ^ Es még hozzá: ugyan ilyen szép nyugdíjra , úgy hogy a fizetése 25 év alatt a korpótlékkal együtt 2500 korona leend, ugyanennyi a nyugdija is, mig a felekezeti tanítók túlnyomó része a nyugdijtekintetében is marad a 600 koronán, mert hát a 800 korona fizetésből 400 korona meg kántori fizetés, a mi a nyugdíjnál éppenséggel nem számit. Különös az 1893-ik évi XXVI. t.-nek ama intézkedése a felekezeti tanítókra nézve, hogy mikor a tanítói fizetés kiegészité8éről van szó, akkor a kántori is tanítói fizetésnek tekintetik, de ha nyugdíjról van szó, akkor már a kántori fizetés nem vétetik tanítói fizetésnek, hanem csak kántorinak, a mi természetesen a nyugdíjalapnál nem jön számításba. Ily hátrány a felekezeti tanítóság, a mi sokáig nem tűrhető és segíteni kell ez állapoton. A felekezeti tanító, mivel talán kétszer annyi munkát teljesít, mint az állami, a mennyiben a reáliákon kivül a vallástan 8 — 10-féle ága-bogát kezeli külön tantárgyként, e mellett templomi teendőnket teljesít, temetési funkciókat végez, mig az állami tanító a reáliákon kivül mit se tanít, mégis a felekezeti tanitófizetése (a legtöbbé) 3 — 400 frt. a mely csak úgy emelkedik, ha koronákban fejezzük ki, mig az állami tanító 25 évi szolgálat után 2500 korona honoracióban részesül és ugyanennyi nyugdíjban, mert hát annak fizetéből kántori címen mi sem vonható le. Az állami tanitó ezután 25 év alatt oda jut, a hova a felekezeti tanitó 40 évi szolgálat után se juthat el. Ez a jövőben nem állhatna meg az igazságosztó serpenyőjében, ennek meg kell változnia, különben felekezeti iskoláink vallják ennek kárát! Ha az államnak kell a jeles képzettségű ember, nekünk még inkább szükségünk van ilyenekre felekezeti iskoláinkban, hol jóval több nehezedik egy tanitó vállaira, mint az állami iskolában. A ki többet nélkülözött és többet dolgozott, az kevesebb fizetésben és nyugdíjban részesüljön, mint az, a ki kevesebbet tett — ez sehogy se állhat meg ! Ez nem méltányosság. De nem méltányosság még a tekintetben sem, hogy ha vesszük az iskolafentartók, felekezetek megadóztatását, a felekezeti iskolafentartók 18,588 tanítójuk után (fejenként á 24 koronával) az országos nyugdíjba befizetnek évenként 446,112 koronát, hát e mellett az ország tanköteleseinek túlnyomó zömét a felekezeti tanulók képezvén, hány ezer koronára rúg évenként a tankötelesek után fizetett 30 filléres adó ? Es mégis a felekezeti tanitók a 3—400 forintos nyugdíjazottjai — úgyszólván mostoha gyermekei — az országnak, mert hát ők kántorok is 1 mig az állami tanitók a közel jövőben 2500 koronás nyugdíjban fognak részesülni. Ide a felekezeti tanító a mostani állapotok mellett soha se juthat el. Vegyük föl a legjobb fizetésű ref. felekezeti tanítót, mondjuk, hogy fizetése 1600 korona (de hány van ilyen az országban ?) a korpótlékkal 25 év alatt még ez is csak 2100 koronára bir emelkedni. Segíteni kell e bajon, hogy a haladás korszakában el ne tiportassunk. Ott van az 1848-ik évi XX. t. c. szól az a ref. tanítókra is, támaszkodjanak erre egyházi hatóságaink, s vigyék oda a ref. tanitók ügyét, hogy úgy fizetésük, miként nyugdijuk — államsegéllyel — az állami tanitók fizetésével és nyugdijával egy rangra emeltessék, így minden vallását szerető ref. tanító anyagi gondoktól menten, szeretettel párosult szelidséggel ültetgeti az isteni tan magvait az egyház leendő élő oszlopainak szivébe, de ha anyagi gondokkal, gazdálkodással, herce-hurcával, lenézetéssel, kicsinyléssel kell neki lépten-nyomon találkoznia a silány fizetésű felekezeti pályán, s talán sóvárgó tekintettel kell a rendezett állami tanítói állás után néznie, akkor kedvét veszti, lelke csügged, szive nem hévül, mert érzelmeit megöli a gond, küzdés, nélkülözés — és mindez felekezeti oktatásunk hátrányára történik. Ne feledkezzenek meg azért egyházi főbbjeink, mikor az 1848-ik évi XX. t.-c. teljesitését kívánják a magas kormánytól az egyházak veteményes kertjének egyszerű kertészeiről sem, helyzetük oda vitessék, hova az állami tanitóké. Legyen a felekezeti ref. tanitók fizetése mindenütt készpénz, a minek sem pora, sem szemetje, sem ocsuja, sem mérge nincs, s szolgáltattassék az ki az 1893-dik évi XXVI. t.-c. rendelkezése szerint; s a készpénzfizetés úgy, mint az állami tanitóké, időről-időre emelkedjék a szerint, a mint a felekezet által biztosított és meglévő fizetés kiegészítése kívánja — és a ref. tanitók nyugdija is legyen egyenlő — az egyenlő fizetés alapján — az állami tanitók nyugdijával. így haladunk : különben maradunk és nyomorgunk ref. iskolaügyünk kimondhatatlan kárára. Egyházas-Rádóc. Darab Lajos, ref. tanító. Felhívás a magyarországi ev. ref. hitoktatókhoz. Kedves Kartársak! Az utóbbi évtizedekben falusi népünknek a nagyobb városokba való özönlése s azokban a változott viszonyoknak megfelelő tanintézetek előállása, továbbá iskoláinknak — sajnos — mind sűrűbbé vált államosítása szükségessé tette egyházunk egy újabb szervének, a katechetai állásoknak megteremtését. És mégis . . . I
