Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-22 / 47. szám
Tizennegyedik évfolyam.47. szám. Pápa, 1903. november 22. A lap szellemi részét iUető liözlemörkyeli a szerkesztőséghez Kis József felelős szerkesztő czl— m éré Uüldenclők. A.z előfizetési dijak (egész évre 8 kor., félévre 4 kor.), hirdetések, reelamatiék Faragó János íőraunkatárs ezimére küldendők. Bizony pusztulunk! (Vége.) A reformáció idejében jó magyar népünk, mivel a megtisztított vallás tanai lelkében jól eső viszhangra leltek, meghozta érte önként és szivesen azon áldozatot, hogy a reá rakott jobbágyi terheken kívül egyházi terhek viselésére is vállalkozott, nemcsak földesurának, de egyházának is adott dézmát, szolgált robotot. Amije volt, részt adott abból. Földje nem volt, de volt urának, melynek terméséből a szolgált robot arányában részesült, aki többet dolgozott, több családtaggal birt, az több földet tudott megmunkálni, több is volt a jövedelme. Ebből a jövedelemből munkabíró családtagjai arányában adott búzát, rozsot, tengerit, bort, szénát, fát stb. természetben az általa meghatározott mérték és mennyiség szerint, hozzá teszem, vallásos buzgóság arányában, mint ezt a régi lelkészi díjlapok igazolják. Ezek szerint igen sok egyház volt, hol a hívek nem pusztán a fóldterméséből adtak részt lelkészeiknek, hanem disznólábat, tejet, húst, faggyút, magyarborsot, sőt még csizmát is. Az uraságtól az egyház és hivatalnokai számára adott vagy tőle robotért kibérelt földeket pedig megművelték. Mindez lélekszám arányában történt, mert a szerint volt a nép jövedelme is. így tartották fenn a ref. hívek egyházukat, fizették hivatalnokaikat anélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna az ellen panaszkodni, az egyházfentartás terhe alól menekülni. De nem is volt rá komoly ok. Amit adott — igaz, hogy munkája után — megadta azt a népnek az uraság földje, megadta élelmét, ruháját, az építkezéshez szükséges anyagot, egyszóval, amire szüksége volt. Adót nem fizetett, az igazságszolgáltatás semmibe se került, igénye nem volt, pénzre tehát alig volt szüksége. Egész az 1848 évig, mikor a szabadság, egyenlőség, testvériség örök igéi hazánkban is viszhangra találtak, az emberi jogokat általánossá, a földet szabaddá, a közterhek viselését mindenkire egyaránt kötelezővé tették. És bár mindezen vívmányokért az elismerés oroszlánrésze a történelem igazságszolgáltatása szerint is a prot. egyházat, mely ezen eszméket kezdettől fogva ápolta — illeti, csodálatos, hogy ép ezen egyház nem részesült annak áldásaibn — igaz, hogy az 1848. évi XX. t.-cikkben rá van mutatva ennek forrására, de mit ér, ha nem juthatunk e forráshoz — sőt egyházunk maga sem valósította meg a közteherviselés magasztos és igazságos elvét, mert hisz nálunk ma is megvannak e tekintetben a kiváltságok, a nép ma is dézmát ad és robotot szolgál egyházának. Pedig ennek a népnek ma egészen más a helyzete, mint volt addig, mig jobbágy volt. Az a kis rész, amely a szabaddá lett földből neki osztályrészül jutott, 50 év alatt annyira eldaraboltatott, hogy az alig termi meg ma igen soknak a kenyerét, állami adója is ép az ilyen kisföldes gazdának aránytalanul több, mint a nagyobb birtokosé, a korral együtt járó igények kielégítése alól se térhet ki. Xe csodálkozzunk tehát, ha az egyházi adó — melyet még igazságtalannak is tart — fizetése elkedvetleníti, sokszor el is keseríti és ezt az emberi természet gyarlóságából kifolyólag azzal érezteti, amiért hajdan ősei áldozatot is hoztak : vallásával. Igaz, hogy az egyházi adónak — fele adó, fele személy vagy mint sok helyen gyakorlatba van, osztályba sorozás szerint történő kivetése némileg von le valami terhet a szegény egyháztag vállairól; de valljuk be őszintén, hogy ez csak félmunka a helyzet javítására, többet ront, mint használ, mert a szegény, aki még mindig nem bírja a reá nehezedő nagy terhet, valamint a vagyonos, akinek vállai nincsenek hozzászokva még akkora teherviseléséhez sem, menekülni akar előle. A két fél vonakodásának az egyház vallja kárát, amelyre rá illik az a közmondás, hogy „két szék között pad alá esik.“ Ha már adót vetünk ki és szedünk be híveinktől — mert különben meg nem élhetünk, legyen az igazságos és feleljen meg a krisztusi igazságnak: akinek több adatott, több is kívántatik tőle. Ám legyen megállapítva minden rét. egyháztagra valami csekély személy adó, melyet, mint hajdan az Idvezítő a zsidó vallásra szedett szent siklust, mindenki vonakodás nélkül megfizet; de ne legyünk igaztalanabbak a zsidóknál, a kik ezen kívül vagyonuk jövedelmének megfelelő tize-47 * Az egyház és iskola köréből. i dunántúli ev. ref. egyházkerület hivatalos közlönye. Hh#-fi Megjelenik minden vasárnap,
