Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-11-08 / 45. szám

741

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

742

Tövistelt az életnek pusztasága :

Ösvényein könnyen elcsüggedünk.

Példátok gyújtsa lelkeinket lángra ;

Tanítson tűrni lankadatlanul !

S ha jő a küzdés, nő a sors viszálya :

Nem rettegünk! „Erős várunk ar Úr!“

. . . Bérelt hozsánnák hazug riadása Tomboljon csak a zsarnok ünnepén.

Mint a szabad szív első dobbanása :

Maradj te, nagy nap, egyszerű, szerény.

Egy tiszta könnycsepp milliók szemében Drágább, mint vérbemártva a babér;

S egy sóhaj — a szivek hálájaképpen, — Meggyászoit trónnál méltóbb pályabér.

Medgyasszay Gy. Vince,

III. éves papnöv.

Egyröl-másról.

Mottó: Az emberi értelem és munka csaknem kizárólag az anyagiak megszerzésével foglalkozik.

Hova tovább mind többen foglalkoznak egyházi bajainkkal. Egyik a kultusz ridegségében, másik közgyűléseink beosztásában, harmadik lelkészi karunk hiányos kiképzésében véli feltalálni a baj okát. Es az orvosságot is ezen vélelem folytán írják elő. Van aki istentiszteletünkbe több változatosságot hozna be, hogy ezáltal is élessze a buzgóságot. Célt azonban nem ér, legfölebb némi zavart .idézne elő, sőt csodálkozást és nyughatatlanságot. Minek már az ? Mondaná a nép. Van aki közgyűléseinket reformálná azzal, hogy az első napja vallásos értekezéseinknek, elmélkedéseinknek lenne szentelve. Ne feledjük azonban, hogy a vallási érzés nem a kényszer szülötte s azt intézményekkel elővarázsolni nem lehet, már pedig ez a szép gondolat oda látszanék vezetni s meglehet ellenhatást szülne épen azoknál, kiknek közreműködésére, tán megnyerésére számít a különben teljes tiszteletemet és elismerésemet kiérdemelt indítványozó. Ami már a lelkészképzést illeti, ne kicsinyeljük azt. Elég tartalmat nyer az a hivatásuk magaslatán álló tanerők által. Van ott előkészítés, gyakorlati képzés ; azonban a vallásos érzést, a hivatottságot suggeralni nem lehet.

Nem ám, még kevésbbé a hitet, a kálvini vagy augustinusi mély meggyőződést az isteni irgalom és kekégyelemben, a Jézus érdemében, annak megváltói halálában a kétszineskedéstől pedig őrizzen meg az Ur !

Csak legyünk őszinték, nem az intézmények, nem az intézetek, nem a vezetőkben van a hiba, hanem korunk szellemében, mely mindent reális értékében keres és munkáját, értelmét kizárólag az anyagiak megszerzésére pazarolja.

Materialismus. Igen ez. Nem ezt mutatja-e fent a fizetés javítási lázas mozgalom ? Nem ezért sóvárog-e a lelkészi, tanári, tanítói kar, a közigazgatás és törvénykezés embere ? Csoda-e, ha lent a sokfelől igénybe vett ember éjt-napot eggyé tesz, — nem tekintve ünnep napra — ezért küzd.

Bizony, mint egykor Béliáí, úgy nyeli el ma ez az

irány intézményeinket, eszméinket s mind azt, a mi a lelki embernek kedvez. Ide sorolhatók az egyházi adók is, melyek a nagy Beliálnak kedveznek.

S ki meri s kinek van kedve a kerékbe belekapaszkodni ? Ki az? Tanférfi, lelkész, világi kormányzó, kormányzott? Az csak egy ember lehet, kiben él a Krisztus, ki . él a Krisztusban, ki hisz mélyen az isteni biinbocsánatban, az irgalomban, kegyelemben. Ha ez lelkész, üdvözlöm mint megmentőt, ha világi, üdvözlöm mint testvért az Urbán, ha püspök, üdvözlöm mint vezéremet, ha a nép szegény fia, üdvözlöm mint testvéremet. Már dereng Tisza szocializmusa, Ritook mély meggyőződése, Raffai harca a személyiség mellett az evolucionialismus ellen, Antal Gábor és még sok más — hogy el ne feledjem — egy Hegedűs Sándor munkás hite, mind azt hirdetik nekem, hogy dereng a hajnal, erősödik az eszme, újra megváltani jő a Krisztus . . ,

Tehát semmi félelem, semmi újítás, semmi határbontás, semmi kényszernek látszó intézmény.

A nemes érzelem, a lelkesedés onnan felül száll majd a keblekre, a Szentlélek kitölti a maga erejét, — hiszem — mint az első pünköstben, csak mi engedjünk a szent hatásnak, meg ne kevélyedjünk, mert az Szentlélek elleni bűn lenne s minden bűn megbocsáttatik, de ez nem.

A jó irányú, jó'akaratu indítványozókat pedig arra kérem, ne kárhoztassanak el, és ne nevezzenek maradinak, hogy nem akarok reformálni, új helyzetet, új intézményeket teremteni, hanem várom az Atyát és kérem, ki csodát teend és megszabadítja az ő népét.

Kinek legyen dicsőség és dicséret, közöttünk pedig békesség.

Végzem azzal. Vigaszom az, hogy Babylon, a gúlák leomlottak, de a szeretet tana az Ige él, lelkesít és örökké való. Úgy össze fog omolni az anyagelvüség trónusa is és elfoglalja helyét a lelkekben a szabadság, felvilágosodás, az igében az eszmébeni hit.

Mikor lesz ez ? Nem tudom, nem is kívánom tudni, de hogy megleszen, az bizonyos, hiszen a leányzó nem halt meg, csak aluszik.

* *

*

Hogy egyházunkban a dolgok —■ tekintve a templomlátogatást is — nem kedvünk szerint mennek, azt aláirom és elismerem (ámbár még rosszabbul is mehetnének), de az ellene ajánlott sokféle orvosság közül, a választásnál ovatos vagyok. Hiszen ha tudom, hogy jónak bizonyulna ez, vagy az, elfogadnám én a legkeserübbet is, de hát nem tudom, már pedig itt Tamás az apostolom.

Alapom pedig az apostoli hitforma.

S itt aláirom, hogy hitegységre szükségünk van, e nélkül egyház nem lehetünk. Azt is aláirom — tudom kitől olvastam — hogy ennek alapja, alapunk, a helvét hitvallás és apostoli hitforma. Ebben nincs is közöttünk baj és különbség. Kolozsvár, Enyed, Debrecen. Patak, Pápa ezen áll. S nagyon jó ez igy, mert