Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-01 / 44. szám
713 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 714 Az egyház és iskola. — Felolvastatott az 1903 ézept. 27-ki egyházkerület} lük ész értekezleten. — Mélyen Tisztelt Értekezlet! A legnagyobb készséggel s örömmel határoztam el magamat arra, hogy kerületi lelkészi értekezletünkön szerény tehetségemhez mérten közreműködjem. Tettem ezt egyrészről azért, hogy ezzel is bizonyítsam, hogy én ezen újabb és fontos feladatokra hivatott intézmény iránt megillető rokonszenvvel viseltetem; másrészről pedig azért is. mert szent kötelességnek tartom azt, hogy főleg mi lelkészek, ha valami érdemesnek vélt közjónak használó és közérdeklődést kelthető gondolattal birunk, azt ne tartogassuk meg édes magunknak, hanem hozzuk nyilvánosságra, bocsássuk megvitatás alá, hogy az életrevaló dolgokat megvalósítván, ezzel is szolgáljunk magasabb szempontból vett egyházi érdekeinek. Előre is rövidnek jelzett felolvasásomhoz : Az egyház és iskola címet választottam. De viszont azt is előre kérem, hogy e külömben sokat jelentő cim után ne várjanak tőlem valami magas röptű s talán nagyon is tudományos izü, elvont tartalmú fejtegetést; mert én nagyon is gyakorlatias irányban óhajtom tisztelt hallgatóim figyelmét felkelteni s illetve foglalkoztatni a tárgyakkal. Hiszen maga az élet is erre utal, főkép bennünket lelkészeket, kik működésünk legnagyobb részében gyakorlati irányban vagyunk elfoglalva. Sót maga a vallás is valójában élet, munkásság, hisz maga szent vallásunk isteni alapítója, Jézus nyíltan megmondá, hogy akkor leszünk igazán boldogok, ha cselekesszük is azokat, a miket tanított és parancsolt. Az egyház és iskola. Ez tehát rövid fejtegetésem tárgya. Hogy e kettő mennyire összetartozik, sőt menynyire elválhatatlan egymástól, azt úgy hiszem, az itt jelenlevők előtt felesleges volna hosszabban bizonyítgatom. Van egy régi közismert mondás is e kettőre, mely szerint az iskola az egyház veteményes kertje. S valóban igy is van. így találjuk ezt már a keresztyénség bölcsőjénél. A keresztyén egyház is iskolából fejlődött ki, melynek 12 tanítványa volt s Jézus, a tanítók utolértlietetlen példányképe, volt ennek a mestere. Az evaugyéliomi keresztyénség, mint a mely öntudatos hitet kíván, nem nélkülözheti az iskolákat. Az első keresztyének is előbb megtanították azokat, kik érdeklődtek Jézus tudománya iránt s követői akartak lenni és csak azután vették be megfelelő formaságok mellett a hívek társaságába. Ez történt a hitjavitás korában is. Hitbuzgó elődeink az iskolákra oly nagy gondot fordítottak s oly nagy áldozatkészséget fejtettek ki a különböző iskolák létesítésében. Egyszóval: az egyháznak szüksége van az iskolákra, mert azok nevelnek neki öntudatos, buzgó, áldozni kész tagokat; de az iskoláknak is szükségök van az egyházra, mert a hívek gyülekezete gondoskodik azoknak fenntartásáról, fejlesztéséről —, esetleg evangéliomi szellemben buzgókká, áldozatkészekké nevelt egyesek is segítenek azokat alapítani s létezésükben megerősíteni. Az iskoláknak e fontosságát elismerve, történik az, hogy egyházi felsőbb hatóságaink s elöljáróink kiváló gondban részesítik a létező iskolákat. Ezért történik az, hogy az egyházak életéről, életműködéséről szóló jelentések mellett helyet foglalnak az iskola vagy iskolák állapotára vonatkozó részletes adatok is. Ezért történik az, hogy ahol nagyobb számmal vannak híveink, arra törekszünk, hogy — ha anyaegyházat létesíteni nem tudunk is, legalább iskolával biró leányegyházat bármely erőfeszítés mellett is alapítsunk. Ezért történik végül az is, hogy még olyan iskolákban is, melyek nem egyházunk tulajdonát képezik, gondoskodunk vallástanításról, gondoskodni törekszünk arról, hogy egyházias nevelésünk, szellemünk, vallásoktatásunk oda is, legalább azok közé is bevitessék, kik születésüknél fogva hozzánk tartoznak. Tesszük mindezt azért, mert tudjuk, mert megvagyunk arról győződve, hogy az iskolák adhatnak, nevelhetnek egyházunknak érdemes, egyházfentartó tagokat. Különösen nagyfontossága van az iskoláknak egyházunkra nézve a mai és talán a jövőben is még sokáig veszedelmes időkben. Egyfelől, mert eléggé ismeretes mindnyájunk előtt, hogy ama régi, a reformációtól fogva meglévő s ma újra nagyerővel s tervszerűen küzdő ellenségünk hatalmasan döngeti egyház1] épületünk kapuit, mely támadás annál veszélyesebb, hogy nem mindig nvilt, egyenes, inkább titokban történik s ravasz fondorlatokkal behálózva vitetik véghez. Másfelől pedig eléggé ismert veszélyes ellensége egyházunknak az elvilágiasodás, az egyház, a vallás és azok ügyei iránt tanúsított közöny, könnyelmű felfogás és több efféle; melyekkel szemben erős öntudatot, szilárd jellemet, tántoríthatlan ragaszkodást, meg nem ingó meggyőződést az iskolák vaunak hivatva bele plántálni a jövő nemzedék szivébe, leikébe; szóval az iskolák feladata igazi jó tagokat nevelni az egyháznak. Mindezeknélfogva én a legnagyobb mértékben elitélem és kárhoztatom azoknak a véleményét, akik pedig egyházunk tagjai között is elegen akadnak, akik úgy vélekednek, hogy tekintettel arra is, miszerint főleg egyes egyházainkra nagy teherrel nehezedik az iskolafentartás, legjobb lenne azt vagy ahol lehet, a községnek, vagy ahol nem lehet, az államnak átadni. Szerintem az úgynevezett egyházpolitikai törvények folytán előállt eléggé kedvezőtlen helyzet mellett ez a tömeges átadás végzetes lenne egyházunkra nézve, oly magunk ellen fordított öldöklő fegyver lenne, mely még nagyobb válságba dönthetne bennnünket. Sajnos ugyanis, hogy én legalább eddig mind az úgynevezett községi, mind pedig az állami iskolákat illetőleg — tekintettel egyházunk érdekeire nagyonnagyon szomorú tapasztalatokat szereztem. Kétségtelen ugyanis, hogy legfólebb a tisztán református községeket kivéve — mindegyik iskola szelleme, iránya, vezetése katholikus szinezettel bir, még ha eltekintünk is a katholikus ünnepek megtartásától s a pápai jubileum
