Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-10-04 / 40. szám
647 DUNANTÜLI PROTESTÁNS LAP. 648 a zsinati előmunkálatok egyik része sem tárgyaltatott oly tüzetesen, oly sok oldalra kiterjeszkedve, mint az egyházi adózás kérdése. Ennek dacára a zsinati előmunkálatok egyik részénél sem oly eltérők a vélemények, mint éppen ennél és még eddig nincs olyan javaslat, olyan vélemény, amelyik elfogadás esetén közmegnyugvást keltene és az egyház közérdekének megfelelne. Ezen jelenségek oka korántsem egyesek önző érdekében, vagy felfogásuk, elveik helytelenségében van, mint némelyek vélik, hanem magában a megoldás tárgyi nehézségében. Mert az általános elvi szempontból felállítandó keretre nézve ugyan könnyen egyetértésre lehet jutni, hogy t. i. egyházunk hívei fizessenek egy, a törvényben megállapítandó maximális adót s amennyiben az egyházak szükségei ebből fedezhetők nem volnának,a hiányt fedezze az állampénztár. Ez az általános elvi álláspont mindenki előtt annyira világos, hogy nines senki, aki azt állítaná, hogy egyházi adózásunkat államsegély igénybevétele nélkül, pusztán saját erőnkből is képesek volnánk egyházunk közérdekének megfelelőleg rendezni. Amint azonban az adózás rendezésének kérdésébe belemegyünk, az elvi követelmények és a gyakorlati tapasztalatra alapított meggyőződések között olyan ellentétek merülnek fel már maguk a lelkészek között is, akik pedig az egyházi adót nem fizetik, amelyeket áthidalni, kibékíteni egymással nem lehet, ebből következtetve annál inkább bizonyos az, hogy ha az ügy rendezésénél nem járunk el kellő körültekintéssel, még nagyobb ellentétek fognak kifejlődni az egyházak hi veinél, akik az egyházi terheket viselik és a kiktől az adóztatás ügyében való intézkedési jogot egyházunk önkormányzati szervezeténél fogva megtagadni nem lehet. Annak a tervnek, ami gyökeres rendezést foglalna magában, hogy t. i. minden ev. ref. egyháztag egyenlő kulcs szerint adóztassák meg ev. ref. egyházunk céljaira, az igy bejött adó folytán egy közös pénztárba, alig van egy pár hive. Annak az elvnek azonban, hogy az egyes egyházak maguk vessék ugyan ki az adót és maguk állapítsák meg saját kiadásukat és az arra szükséges fedezetet, egyszóval maguk gyakorolják költségvetési jogukat, az egyházi adó azonban csak pénzben legyen kivethető és az egyház hivatalnokai csak pénzben nyerjék fizetésüket, hívei már nagyon sokan vannak, habár az én becslésem szerint többséget nem képeznek. Nem tagadható, hogy a mai nagyon is pénzgazdaság korszakában az, hogy a lelkészek fizetésbe gobonát, fát, bort, húst, szénát, káposztát, kendert, faggyút és sok más egyebet kapnak, a kortól való elmaradottság jelét mutatja egyházi adórendszerünkben, de bizonyos mértékig az ily adóztatatási mód két okból menthető. Az egyik az, hogy nagyobbrészt földmivesekből álló gyülekezeteink tagjainak gazdasági helyzetében van olyan évszak, amidőn ezen termények a közvetlen fogyasztásra felhasználandónál nagyobb mennyiségben állanak az adózó rendelkezésére, amikor tehát egyházi tartozását könnyen leróhatja, a mi a pénznél nem fordul elő, amint hogy a termény járadékból mindenütt kevesebb marad kinn hátralékban, mint a pénzből. A másik indok, ami a terménybeli adózást helyesnek tünteti fel az, hogy a termények közvetlen elhasználható cikkek lévén, terményadózás mellett a nagyon csekély fizetéssel biró, esetleg könnyelmű vagy anyagi csapás által meglátogatott lelkész és annak családja sem jut azon helyzetbe, hogy kenyere és tűzi fája ne legyen, mig a csupa pénzfizetésnél ez sokakkal meg fog történni. A nézetek közötti további különbség alapját képezi azon kérdés, hogy egyenlő kulcs állapíttassák e meg az egész országra és csak a fokozatra nézve engedtessék a szükséglet mérvéhez képest intézkedési jog az egyes gyülekezeteknek általánosságban vagy pedig az adókulcs minőségének és fokozatának megállapítása bizassék teljesen a gyülekezetekre, kötelező adókulcs csak azon gyülekezetekre állapíttassák meg, amelyek egyházuk rendes szükségleteit saját erejükből fedezni nem képesek, hanem arra államsegélyt vagy más segélyt kénytelenek igénybe venni. Legkevesebb hive van azon elvnek, hogy maradjon minden a régiben és pedig, nem is úgy, a mint azt a most érvényben levő törvény szabályozza, mert a törvény igen sok helyen nincs végrehajtva, hanem úgy, amint az törvény ellenére is gyakorlatban van, tehát, hogy a gyülekezetben levő minden 12 éven felüli gyónó lélek, más helyen családfő, fizessen külön a lelkésznek, külön a tanítónak, külön az egyháznak vagyoni állásra, helyzetre való tekintet nélkül egyenlő járandóságot, amint az a díjlevélben meg van állapítva és az egyház hivatalnokai szedjék jövőre is járandóságaikat. Hogy mily sokan vannak azok a lelkészek, még inkább a presbitériumok közül, akik ezen elvnek hívei, szinte meglep bennünket. A lelkészek ezen álláspontjuk védelmére némelyek azt hozzák fel, hogyha ezen szokás által szentesített régi adózási rendszert megváltoztatjuk, egyházunk fennállásának alapját ingatjuk meg, mert a vagyonaránylagos adót az ilyen gyakorlattal biró gyülekezetben keresztül erőszakolni nem lehet, mások azt hozzák fel, hogy ezen adórendszer megváltoztatása által jövedelmük csökken, mivel a díjlevélben megállapított fizetésmennyiséget igy megadja minden kötelezett; de akik jóakarattal viseltetnek a lelkész iránt, valamivel többet is adnak. A presbitériumok azt tartják, hogy az egyházi adó személyes teher, mindenki egyenlően él az egyház szolgálatával, tehát csak az egyenlő teherviselés igazságos, nincs az az ékesszólás, az a bölssesség, amely a vagyonaránylagos egyházi adókulcs igazságosságáról némely presbitériumot meg tudna győzni. Az igaz, hogy vagyonaránylagos adózás mellett éppen a presbiterek fizetnének majd mindenütt az eddiginél többet. A vagyonaránylagos adózás tekintetében is a kulcsra nézve nagyon eltérő vélemények uralkodnak. Némelyek osztályba sorozás utján, mások az állami adó alapul vételével, némelyek aránylagos, mások degreszsziv, ismét mások progresszív százalék alkalmazásával tartják helyesnek annak életbeléptetését és egyikhez 40*
