Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-06-21 / 25. szám
Tizennegyedik évfolyam. 25. szám. Pápa, 1903. junius 21. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez Kis József felelős szerkesztő ozlmére küldendők. Az egyház és iskola köréből. A dunántúli ev. ref. egyházkerület hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A.Z előfizetési dijak (egész évre 8 kor., félévre 4 kor.), hirdetések, reolamatiók Faragó János főmunkatárs czimére küldendők. Szabad egyház a A közel jövőben nagy és fontos feladatok megoldása várakozik reánk egyházunk külső építése körül, melyeket tovább halogatni nem tanácsos. Az egyházi terheknek a kifejlett gyakorlat szerint való aránytalan megoszlása oly súlyosan nehezedik egyes gyülekezetre és azokba^ egyes tagokra, hogy az adóügy rendezése immár elodázhatatlan. A kor haladásával együtt fejlődő életviszonyok s a fokozódó igények sürgetve sürgetik a lelkészi fizetések rendezését a korpótlék behozatalával. Ugyszinte a gyülekezetek és a lelkészek érdeke egyaránt megköveteli a lelkészi nyugdíjintézet felállítását. De hát e követelmények amily elementáris erővel jelentkeznek, megvalósításuk ép oly nagy akadályokba ütközik. Sajnos, szegények vagyunk. E nagy dolgok kivitelére nem rendelkezünk elegendő anyagi erővel. Úgy hiszem, ezzel a szomorú igazsággal mindnyájan tisztában vagyunk. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a szükséges támogatást az államnál kell keresnünk. S ha ezt tesszük, meggyőződésem szerint nem is kell miatta pirulnunk. Az egyház mint erkölcsi hatalmasság mérhetlen szolgálatokat tesz az államnak. És e szolgálatai fejében méltán várhatja hivatásának hű betölthetése szempontjából a nagyobb anyagi erőforrásokkal biró állam anyagi támogatását. S elismeréssel kell megvallanunk, hogy a mi államunk, — melynek mindenkor leghűbb támaszai voltunk, de melytől eleddig mostoha bánámódban részesültünk — kezdi felismerni ez irányban kötelességét. Csak az itt a kérdés, hogy mily méretű legyen a támogatás, melyet észszerüleg várhatunk és kérhetünk? Részemről soha sem tudtam és most sem tudom helyeselni az 1848. évi XX. t.-c. betű szerinti végrehajtásának egyre sűrűbben és lármásabban felhangzó követelését. Nem, mert az én szabad államban. eszményem az önmagát fentartó, szabad, autonom egyház. Az evagéliomi s a protestáns egyház fogalommal ez a felfogás egyezik meg legjobban, ez illik hozzája egyedül. Hát hiszen kényelmes dolog lenne, ha az egyházfenntartására szükséges öszszegeket egy egyszerű nyugtára kikapnók az állampénztárból, — s nem kellene gyülekezeti adó kivetéssel, beszedéssel, hátralékokkal vesződni. Es in ultima analysi az is is igaz, hogy az egyház tulajdonképpen a tagjai adófilléréből tartatnék fönn ez esetben is, de mégis elesnék az önfenntartás felemelő tudata. Ezzel együtt a vallásos közöny és egyházellenes érzelmek előtt nyitnánk tág teret. Mert, ha a szabad társulás eszméjén alapuló egyházam fenntartásához nem járulok közvetlenül, a hozzája fűző kapcsok bizonnyal megfognak lazulni: »ahol a ti kincsetek vagyon, ott lészen a ti szivetek is — mondja az emberi szivek titkait jól ismerő Krisztus. De még más baj is származnék a fentebb nevezett törvény betű szerinti végrehajtásából. Ha t. i. államháztartásunk oly helyzetben volna, hogy magára vállalhatná: mi lenne autonómiánkból? Szabad-e e kincset, őseink által nagy küzdelmek árán kivívott s ránk Örökül hagyott kincset könnyelműen eljátszanunk? Az önrendelkezés nagy terheket ró ugyan reánk, de ez képezi a légkört, melyben egyházunk megélhet, felvirágozhatik. Már pedig balga önámítás azt hinni, hogy az önrendelkezést megőrizhetjük, ha teljesen az állammal tartatjuk ki magunkat. Aki fizet, az az úr, az parancsol, az rendelkezik. En, ha választanom kell: inkább a nélkülözéssel járó szabadságot, mint a fényes szolgaságot választom. Szeretném egyházunk jól felfogott érdekében, ha mérsékeltebbek lennének kívánságaink. Hogy első sorban saját erőnkre, saját hitbuzgóságunkra támaszkodnánk s csak ott és akkor 25
