Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-05-03 / 18. szám
289 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 290 A 124. §. a) p. az egyházmegyei gyűlésen a gondnokot mondja elnöknek, mig az esperest (128. §. a) csak elnöktársnak ; holott egyenraguak lévén, mindkettő volt elnöknek, vagy elnöktársnak nevezendő, mert ebből is származhatik félreértés. Ebből .kifolyólag egy kérdést vetek föl, amelyre intézkedést én nem tudok. Nevezetesen a törvény rendeltetése szerint a gyűlések kettős elnökség alatt tartatnak ; azonban arról nem intézkedik, hogy a két elnök közül melyik a gyűlést vezető, mert mindkettő egyszerre nem lehet. Igaz, hogy a tanácskozási és ügyrend megállapítását a törvény az egyházmegyék, és kerületek jogkörébe utalja. Előttem van a mezőföldi egyházmegye tanácskozási ügyrendje, de ebben sincs megállapítva, hogy az elnökök közül melyik a tulajdonképpeni elnök, a ki a gyűlést vezeti. A bírósági szevezeiben ez a kérdés el van döntve és úgy tudom, hogy a közgyűléseken (kerületen és egyházmegyén) úgy szokott történni, hogy a hivatalára idősebb elnöktárs vezeti a tanácskozást. Helyes ! De hát a hol tisztújitás van és mindakét elnököt egyszerre választják meg, (pl. a pápai egyházmegye), melyiket illeti ez a jog ? Ez kicsinyes kérdésnek látszik, de mégis el kell dönteni mert ebből fura helyzet állhat elő, megtörténhetik, hogy az egyik elnök által megadott szólási engedélyt megvonja a másik stb. . . A 108., 116., löl., 149. §-ok kiegészitendők azzal, hogy a jelzett tisztviselőket csak az anyaegyház községek presbitériumai választják és minden, ezzel ellenkező gyakorlat megszüntetendő a törvény erejénél fogva ; mert bár világos, hogy ez a csak anyagyülekezeteket illet, mégis találunk ezzel ellenkező gyakorlatot pld. a barsi egyházmegyében, a hol a leányegyházak is adnak szavazatot. Úgyszintén célszerű a 101. §. b) pontjának intézkedése az egyházmegyei tanácsbirák számának megállapításánál, mert az ai’ánytalanság e tekintetben is szembeötlő, az egyes egyházmegyék egyházközségei népességéhez viszonyítva. Azt hiszem, a miket az egyházalkotmányi rész ezen második feléről elmondottam és megjegyeztem, ha törvénybe iktattatnék, a közegyháznak régi és gyakran sürgetett óhajtása fogna megvalósulni. Berhida. Vargha Kálmán, ref. lelkész. Elnöki megnyitó beszéd. — A „Barsm. Alt. Tanító-egyesület“ közgyűlésén elmondta V é g h István ref. tanító, egyesületi elnök. — Elvitázhatlan igazság marad az, hogy az emberiség életében azon nemzeté a jövő, melynek kultúrája a legfejlettebb, mely az emberi művelődés érdekében a legtöbbet áldoz. Ez az igazság azonban még nem tudott hozzá méltó tért hódítani azon hatalmas tényezők körében , melyeknek intézkedésétől függ a népek sorsa, élete. Emberi művelődés ! Mily egyszerű fogalom, mily szűk keret s mégis a népek életében mily nagy horderejű dolgokat foglal magában. Érzik ezt, de csak érzik még a társadalom egyes tényezői, mikor a kisebb-nagyobb társadalmi bajok s bűnökért sietnek az iskolát s a tanítót tenni felelőssé, mert jól tudják, hogy az emberi művelődés fejlődésének nem lehet más az alapja, mind az iskola. Azokról a konzervatív hajlamoktól azonban, melyek a múltnak emlékeihez kapcsolódvák, nem tudnak, talán nem is akarnak megszabadulni. E miatt azután küzd, határozottan küzd még ma is a népiskola, annak lelke a tanító saját jövőjének érdekében. Sokat kell nekünk tanítóknak küzdenünk úgy a magunk, mint a művelődés érdekében. Megkell hódítanunk a társadalmat úgy fennt mint alant az iskolának, oda kell törekednünk, hogy a nemzet minden rétegében kifejlődjék a művelődés iránti érzék, kifejlődjék, kijegecesedjék a becsületes, vallásos és hazafias jellem s minden honpolgárnak arcán ott ragyogjon kitörülhetlenül a magyar nemzeti géniusz. Ez pedig csak úgy érhető el, ha nem tévesztjük szem elől azt, hogy az iskola célja nem egyedül az ismeret raktározás, hanem a szó szoros értelmében vett embernevelés is. Magyar hazánknak, a magyar társadalomnak első sorban vallásos, becsületes, jellemes, jó erkölcsű polgárokra van szüksége s csak azután a tudósokra. Az iskolával szemben az értelemfejlesztés, a tudás érdekében mindig több-több kívánni való jelentkezik úgy, hogy a mai elemi iskola, a régihez viszonyítva egy kis egyetem jellegével bir. A tudást szolgáló sok anyag és munka mellett a nevelés szinte háttérbe szorul. Pedig az is igaz, hogy a mily mértékben fejlődik az iskola nevelő hatása, oly arányban fogynak a börtönök lakói. Ha az iskola előáll a kívánalommal s kéri a megfelelő eszközöket, a legtöbbször ez a válasz : minden úgy van jól, a hogy van ! De ha arról van szó, mit várhatunk az iskolától, előállanak : állam, egyház, társadalom s mindannyi magáénak követeli az iskolát, mindeniknek megvan a maga kívánni valója; hanem ha arról esik szó, hogy mi kell az iskolának, akkor mind egymásra utalnak, akkor mindjárt rossz a pénzügyi helyzet, szegény az iskolafenntartó. De hát igy van ez az egész világon. Ebben ugyan nincs semmi vigasztaló sőt inkább lehangoló az a mindenfelé, az egész földkerekségén tapasztalható állapot, hogy mig a népneveléshez a legszükégesebb eszközök is hiányzanak, addig az emberölő szerszámok milliárdokat nyelnek el'. Mindezek ellenére tagadhatatlan, hogy a magyar kultúra fejlődik, halad a cél felé, hellyel-közzel szép eredményeket is tud felmutatni. Ebben az eredményben nem csekély rész jut a tanítók egyesületi életének javára. Az egyesületi életben van alkalom arra, hogy a társadalom érdeklődése a nevelés ügye iránt felébresztessék, a tanítók szakképzettsége és tudása fejlesztessék. Itt lehet és kell is ápolni a kartársi szeretetet, az együvétartozandóság érzetét s a mit előre 18*
