Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-05-03 / 18. szám

287

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

288

hangzak, hogy a konvent nem a közegyház érdekét képviseli.

Éppen igy vagyunk a zsinati képviselők választásával, a mely felett a testvér kerületekben most is folyik szó és toll harc. Már az 1881-ben készült „Egyházi törvények 69. §-a világosan rendeli, hogy a zsinati képviselőket a presbitériumok válasszák és ezen törvény rendelkezését egyedül a mi dunántúli kerületünk tartotta be az 1891. évi zsinaton; az erdélyi kerületben az egyházkerületi közgyűlés, — a másik három kerületben az egyházmegyék választottak a törvényrendelkezése ellenére. így tehát nem nehéz megállapítani, hogy az 1891. évi zsinat határozottan törvény- és alkotmányellenes volt; a törvényben kijelölt egyetlen módozat perhorreskálásával még legfőbb törvényhozó testületünk megalakítása is háromféle módon történt. Benne van a fenti rendelkezés a most érvényben lévő törvénykönyvben is és mégis vita folyik a felett, hogy mi módon történjék a zsinati képviselők választása, holott az is világosan ki van mondva a 7.§-ban, hogy a törvényeket csak zsinat módosíthatja és változtathatja meg. A most összehívandó zsinat pedig az érvényben lévő törvények értelmében alkotandó meg, azért felesleges a választás mikéntjéről vitatkozni, ott a törvény, vagy legyen érvényes és kötelező mindenütt vagy pedig ne áltassuk magunkat és a világot azzal, hogy egyetemes ref. egyház vagyunk egységes szervezettel.

Az első kötelessége tehát a törvényesen összeülendő zsinatnak, hogy a fokozatos hatóságok megalakítását egységesen szabályozza és adja vissza a gyülekezetek választási jogát olyképpen, hogy mindazon tisztviselők és képviselők, akik bármely fokon az egyházi gyűlésekben az egyházakat érdeklő kérdésekben szavazati és határozati joggal bírnak : az anyaegyházak presbitériuma által választandók az egész magyar ev. ref. egyházban. Ennélfogva az erdélyi egyházkerületnek különféle módokon szerzett s az egyházi törvények 8. §-ában biztosított privilégiuma — a melynek szükséges és hasznos volta semmivel sem igazolható — szüntettessék meg, hogy legyen igazán tökéletes unió egyházi téren is erre az egyesülésre nagy szükségünk van úgy nekünk, mint az erdélyi testvérkerületnek, így aztán szervezetben is teljesen eggyé forrva, sokkal nagyobb lenne az összetartozandóság érzete, amely kifelé úgy, mint befelé sokkal nagyobb erőt volna képes kifejteni. Ezt az egységes szervezetet nem szabad kicsinyleni; de nem szabad feledni azt sem, hogy valamint bármely intézménynek és alkotásnak, — úgy az anyaszentegyháznak épülete és fennállása az alapokon nyugszik; ez az alap nálunk az egyes gyülekezetek, ezeket tehát nem gyengíteni, hanem erősíteni kell.

A másik napi renden lévő kérdés, amely körül szintén vita folyik: a hivataloskodás időtartama. A törvény e tekintetben — mint tudjuk — az életfogytiglan és 10 évre szóló választást egyformán megengedi. Sokat hallottunk és olvastunk erről; mind a kettő mellett és ellen egyformán hangzottak el érvek. Annyit általánosságban megállapíthatunk, hogy az emberi természet az egyformaságot unja és hogy sorsával igen kevés ember van megelégedve s mindegyik a másik állapotát óhajtja. Ugyan ez az irányzat érvényesül az egyházi téren is mert — tapasztalat szerint — ahol életfogytiglan történik a választás, rendszerint ennek látják káros következményeit; a hol pedig a tisztújitás van életbe léptetve, ott az életfogytiglan szóló választás előnyeit hangsúlyozzák. Ez egy oly nyilt kérdés, amelyre határozott és általános feleletet adni nem lehet, mindegyiknek meg van a maga jó és rossz oldala, de csak bizonyos körülmények között.

Mert igaz, hogy egy tisztújitás feldúlja az egyházmegyék nyugalmát, megakasztja a rendes működést; ámde az eltávolításnak ez a módja mégis tisztességesebb, mintha bizalmatlanságot kell szavazni és erőszakosan lemondatni valakit viselt állásáról. Az egyház érdekében pedig kívánatos is volna a tisztújitás oly esetekben, amikor elöregedett, munkaképtelen egyének görcsösen ragaszkodnak hivatalukhoz, mert figyelembe kell venni a változott viszonyokat, hogy ma már több egyházi tisztség nem csupán megtiszteltetés, hanem folytonos és erős munkát kívánó állás. Nem tagadható azonban az a káros állapot sem, hogy a választásoknál sokan nem a kifejtett munkásság értékét, hanem személyi és egyéb szempontokat nézve, a munkaszerető, pontos, talán ép azért kissé szigorú vezért is elakarják távolítani; ez minden esetre bűn, de nem hihető, hogy ily irányú törekvés keresztülvihető volna egy két elégedetlen egyén akaratára. Sőt az a természetes és gyakori eset, hogy a hűséges és lelkiismeretes tisztviselő megnyeri a többség bizalmát újból, a mi reá kitüntetés és munkájának elismerése, amelynél szebb jutalmat az egyházi tisztviselő a nyugodt lelkiismeret mellett nem nyerhet és igy a tisztújitás készeresen becses és felemelő. Nagyon természetes, hogy fel kellene hagyni azzal a reánk maradt rossz tulajdonsággal, hogy az erős kezii kormányost nem szeretjük, mert tudnunk kell, hogy gyenge vezér alatt a bátor és erős sereg sem érvényesülhet. Azért, a mikor általánosságban állítjuk, hogy egyik vagy másik választás jobb, avagy rosszabb, igazat nem mondunk, mert itt csak relative beszélhetünk, amennyiben ez a hivataltviselő egyénekkel áll összefüggésben. De hogy itt is egyöntetűség és törvényes, azaz kötelező és nem megengedő eljárás alkalmaztassák, szerintem célszerűen cselekednék a zsinat, ha kimondaná, hogy az egyházkerületek tisztviselői életfogytiglan; az egyházmegye tisztviselői pedig 10 évi tartamra választandók, annyival is inkább, mert már több egyházmegyében úgyis életbe van léptetve a tisztújitás, igy a mi egyházkerületünkben is egy-két kivétellel.

Ami az egyes szakaszokat illeti, a 118. §-ba beleteendő, hogy az egyházmegyei és kerületi egyházi tanácsbirói, jegyzői hivatal üresedésbe jő, az esetre is, ha az illető mint lelkész más egyházmegyébe, illetve kerületbe megy át, amint az esperesi és püspöki állásra nézve ez ki is mondatott.