Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-16 / 11. szám
Tizenharmadik évfolyam.11. szám. Pápa, 1902. március 10. DUNÁNTÚLI t _ » Az egyház és iskola köréből. *---------r-----;-----------< A. lap szellemi részét Az előfizetési dijak illető közieména 11 / 1 f 1 P 1 / I 1 J I ,• ] «• (egész évre 8 kor.9 fél— ................ \ dunántú i ev. ret. pin et liivataíos kozlonve. Kis József ^ u Faragó János telelős szerkesztő czi— •'S"* fomunkatárs ozimére mére kiddendők. .. , ,, . , f küldendők, ._____________________ö Megjelenik minden vasarnap. A____________________Ä Szobrot Kálvinnak! Sziveinkbe talált a genfi reformátor lelkes követőjének a «Magyar Szóban» napvilágot látott, s a hazai református közönséghez intézett szívből fakadt, buzdító felhívása: Szobrot Kálvinnak ! — Szobrot az Isten embere születésének négyszáz éves fordulójára, mely híven tükrözze és illő móhirdesse a világnak a nagy ember iránt való tiszteletünket és hálánkat!... A felhívó szózat nem hangzott el nyomtalanul, hatás nélkül, mint a kiáltó szó a pusztában. Már több visszhangot keltett, jelezve, hogy az eszmétől nem idegenkedünk, sőt sokan foglalkozunk vele. Nem csak sokan, de mindnyájan érezzük, hogy tennünk kell valamit. Emléket kell emelnünk Kálvinunknak, még pedig a repülő idő szárnyain gyorsan közelgő születési évfordulójára. Emléket olyat, a mely ő hozzá illő és hozzánk méltó. De mi legyen az emlék? A felhívó valósággal szószerint ércből öntött, avagy márványból faragott szoborra gondol. Megvalljuk, e gondolatért, épen Kálvinra való tekintetből s épen ma, a mikor az embercultus a legnagyobb mérvben dívik társadalmunkban — lelkesülni nem tudunk. Kálvin szive teljesen ment volt az emberi dicsőség-vágytól. Nem kívánt, nem óhajtott ő soha ilynemű dicsőítést. Valamint jeltelen sírjára vonatkozó határozott rendelete sem a hiúságérzetéből származott. Hisz jól tudjuk, a hiúság, a dicsőségvágy még ilyen formában is nyilatkozhatik egyeseknél. Ama végintézkedésében egyszerűen gondolkodásmódja, lelkülete jutott kifejezésre. Gondolatvilága, egész lelki élete azon az alaptételen nyugodott, hogy «Isten minden mindenekben» ! Ha Isten egyes embereket nagy dolgok követésére hiv is el — azért azok csak Istennek eszközei. Akármily nagy dolgot vigyen is valaki véghez: azért csak a rábizottat végezte el. Semmi különös dicséretet nem érdemel érette, mert hiszen mind az, hogy akarta a jót, mind pedig, hogy véghez is vitte: csak az isteni kegyelem munkája volt. Tehát nem az embert, ha nem Istent illeti mindenekért a dicséret és a dicsőség! Ezeket tekintve, attól félünk, hogy pusztán szobor emelésével inkább megsértjük Kálvin emlékét, mintsem hogy megtiszteljük. Másrészről pedig annak bizonyságát adjuk, hogy minket is, Kálvin puritán lelki gyermekeit, magával ragadt az embercultus magasan hullámzó áradata. Más emléket, Kálvinhoz illőbbet és magunkhoz méltóbbat kell nekünk emelnünk. Es ez nem lehet más, mintha megújulunk szívben és lélekben, megújulunk a reformatio elveiben, az evangeliomhoz való hűségünkben, szilárd hithüségünkben. Ha egyházi életünk valósággal élő és eleven lesz. Fájdalom, nagy ^Révészünknek 1869-ben mondott eme szavai ma is ránk illenek: «Ha így megy a dolog: Isten tudja, hova fogunk jutni.» A fenyegető vészre pedig eléggé figyelmeztetve vagyunk még külföldről is. Már 1853-ban azt mondá felőlünk Merk d’Aubigné, a világhírű egyháztörténelmi iró és tanár, hogy «a belső romlás, mely egyházunk kebelében dúl, nagyobb és vészesebb, mint a legkegyetlenebb elnyomattatás» . . . «Europa nyugoti részéből az Alpesek lábai mellől, a tégedet mindenkor szeretett Kálvinnak városából kiáltjuk hozzád, magyar refor-11
