Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-09 / 10. szám
163 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 164 Most térjünk át a nullára. Abból, hogy én azt irirtam, hogy a nullából, mióta a pénztárt átvettem, köze 12 ezer korona tőke lett, azt a következtetést, hogy egyrészt magamnak zengtem a dicshymnust, mésiészt a felügyeletet, a volt pénztárnokot hibáztattam, a mi — úgy mond — „csúnya dolog“ : csak M. S. ur vonhatta le, mert én egyiket sem bántottam, érintettem egy jottával sem. Hát mit mondtam én ? Hogy mikor átvettem a pénztárt nulla volt tartalma. Mondtam én, hogy valaki oka volt annak ? Vagy talán nem úgy volt, a mint mondtam. A mi kis pénzt átvettem, azt azonnal ni kellett fizetnem, s azután jó ideig fizetetlenül kellett félre tennem a vett nyugtákat, s kijelenteni, hogy a pénztár fizetésképtelen. S hogy a nulla miként emelkedett 12 ezer koronára, azt megmondta cikkében M. S. ur maga, minek ismételjem. Vagy ha a másik nullát akarjuk keresni, .akkor tekintse meg M. S. ur az 1898. évi jul. havi kgy. jk. 130 lapján azt a költségvetést, a mit az egyházmegyei pénztár újra szerzésére kiküldött bizottság készített, a melynek a lelke éppen O volt, láthatja abból, hogy a fedezetlen kiadás 797 korona 15 fillér volt, azzal szemben állott 1747 írt tőke, a miből ha levonjuk a fedezetlen kiadást és kifizetjük az egyházkerületi tartozást, ismét kapunk egy nullát. Az az összeg, a mit tiszta vagyonként emlit nt. M. S. ur, csak számokban, papiroson hátralék volt, mit ö neki mint számvevőnek tudni kell. Maga mondta nt. M. S. ur mint számvevő az 1898. jul. havi kgg. jl:. 89 lapján mérleg alatt kitüntetett 4851 frt 63 kr-tiszta vagyonra : „láz azonban csak papíron van. Hogy a valóság kidérithető legyen, be • kell hajtatni a 3757 frt hátralékot,“ <x mely összegből — úgymond — van gyülekezet, melyet 400 jrtot meghaladó összeg terhel, dacára, hogy minden évben felhívta arra a gyűlés figyelmét S milyen hátralék volt az, volt benne 8—10 —12 éves, ha nem több, volt olyan, a mivel az adós más egy házmegyébe költözött, vagy meghalt, tehát egy része behajthatatlan, más része törlendő volt, sőt a behajtható hátraléknak is nagyrésze bizonytalan volt, mert egyházi tartozást csak 3 évre visz-szamenőleg lehet behajtani, a mire, hogy ra ne jöjjenek az adósok s behajthatlan ne legyen, gyorsan kellett a behajtatást végezni, s hogy a hátralékok nagy része mégis befolyt-, az a volt nt. esperes ur érdeme. Ezek után beszéljünk post festa. A közgyűlés a pénztárak egyesítését nem csak elvileg, hanem valósággal is elfogadta, hogy hányán voltak a gyűlésen, az nem jön számba, mindenki meg volt hiva, ha nem jelent meg, az az ő dolga, azért szólaltam meg a közgyűlés előtt e lapban, mert tudtam, hogy az ,.ad hoc“ gyűlés nem szokott valami népes lenni, pedi az ügy elég fontos arra, hogy minél többen hozzá szóljanak, s ha már a múlt nyári rendes közgyűlésről lemaradt az az évekig húzódott ügy, miért nem maradhatott volna el a jövő nyári rendes közgyűlésre, a mi bizonyára népesebb lesz, mint a mostani volt. De ha megtörtént is a pénztárak egyesítése ügyében az első lépés, a mihez még most is sok szó fér, ismét azt mondom, hogy az én felszólalásom az ügynek nem ártott, sőt használt, kivált miután pro et contra kezdtük megvilágítani azt. Lássuk csak az ügyet a gyűlés folyamán. Az én ajánlatom mellett is emelkedett számba vehető szó, azonban mellőztetett az. Mégis meglátszott a gyűlésen, hogy hajlik az én álláspontom, a pénztárnoki fizetés emelés felé, sőt nekem úgy tetszett, mintha ott lebegett volna már a gyűlés felett a 2400 kor. pénztárnoki fizetés is.' Az 1700 koronából 1900 korona lett. A nagy apparátusu pénztárkezelési javaslatból s gazdasági tanácsról szóló egész fejezet kimaradt. Hanem akkor kezdtem bámulni, mikor láttam, hogy nem önálló pénztári hivatal állíttatott fel, a minek a kezelője más hivatalt ne viselne, mert én úgy értettem s úgy akartam, ha már a pénztárak egyesitetnek, hanem egy könyvelő-, ellenőr 1200 korona és egy pénztárnok 700 korona fizetéssel, igy pedig csak olyan emberek fogadhatják el azt, a kinek más hivaluk is van, s igy ez csak mellékfoglalkozásuk lesz. Hát most már megvallom, hogy nem értem a dolgot úgy sem, mint a közgyűlés előtt, köd veszi körül azt, hogy mi rejlik alatta, majd meghozza a jövő. Megkellett volna nyiltan mondani, hogy mit akarunk, akkor ha jónak látom azt, még ha talán csökkennének is Csurgón a t"kék jövedelmei, ha emelni kellene is a pénztárnok fizetését, még áldozat árán is, én is nyugodtan belementem volna abba. Van a dolognak egy érdekes oldala is. Nevezetesen az egyházmegyei pénztárnok, a ki éppen úgy lett választva mint akár az esperes az egyházmegye presbyteteriumaink többsége által, még le nem mondott a pénztárnokságról, a mandátuma sem járt le, mégis a pénztárak egyesítésénél legalább a forma kedvéért, azt sem kérdezték meg tőle, hogy lemond-e arról ? Annyit pedig érdemelt volna azért is, hogy kötelességét teljesítette, a pénztárt rendbehozta, No de mondjuk rá : „a mór megtette kötelességét, a mór mehet!“ A pénztárak egyesítése eszembe juttatja (ha jól emlékszem, ő tőle eredt annak az eszméje) tőt. Körmendy Sándor urnák, a kinek a mély tudományát, nagyságát mindig elismerem, azt a merész és nagy lépését, a csurgói főgymn. 8 osztályra emelését. Sikerült. Áldást mondanak rá az utódok is érte. Ámde, ha az államsegély gondviselésszerüleg nem jön ahoz a nagy alkotáshoz, a főgymn. 8 osztályra emeléséhez, nem tudom, mi lesz ? ! Talán a pénztárak egyesítésének ügyét is megmenti valami gondviselésszerü segély. Ha csökkenni talál is Csurgón a tőkék jövedelme, lóvén ott két takarékpénztár és két segélyegylet s melyek hova-tovább szállítják a kamatlábat, ha emelni keilend is a pónztárnok fizetését, a. mi hiszem, hogy nem sokára be fog következni, azért előnyös lesz úgy Csurgó városára, mint az egyházmegyére. Cikkemet elolvasva, látom, hogy benne senkit nem bántottam, a személyeskedés terére nem léptem, a mi egyházmegyénkben a közel múltban gyakran megtörtént. Nem akarok senkinek leckét adni, nincs is jogom hozzá, de igen helytelen dolognak tartom azt, mikor pap a paptársát bántja, s ha olyant olvasok, vagy látok, mindannyiszor eszembe jut mélt. püspök urunknak azon nevezetes mondása, a mit a belsősomogyi egyházmegyében püspöki
