Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-12-21 / 51. szám
885 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 886 hét arról, hogy művelődésünk legértékesebb elemei az igehirdetésből sarjadtak ki. Ez igazság legvilágosabban észlelhető napjainkban a földünkön még vad állapotban élő embertársainknál. A művelődés befogadására egyedül a hittérítők önfeláldozó munkája képesiti őket. Tehát kultúrájúk alapja, kiindulópontja, mozgató ereje: az igehirdetés. E tények által igazoltnak látjuk abbeli vélekedésünket, hogy a prédikálás isteni eredetű intézmény. E tények által igazolva látjuk magunkat, ha a 16-ik századbeli reformatió legnagyobb dicsőségét abban találjuk, hogy a predikálást téve újból istenitiszteletünk egyik fő alkatrészévé, központjává : az igehirdetést elvben és gyakorlatban a maga igazaiba visszahelyezte. De vájjon, habár isteni eredetű, mégis csakugyan örök érvényű intézmény-e az igehirdetés? Vájjon nincsen e időhöz kötve, mint annyi sok más intézmény? Vájjon a műveltség bizonyos fokára eljutott társadalom nem nélkülözheti-e ? Sőt nem kell-e egyenesen mellőznie, helyettesítenie valami más alkalmasabb, célravezetőbb eszközzel ? E kérdések föltevésénél nem azokra gondolok, a kik a prédikálás értékét felfogni, méltányolni egyáltalán nem tudják. Mindenkor voltak, vannak és sajnos lesznek egyesek, a kik azt merő „bolondságnak“ tartják. Hanem azon, különben tisztességes érzelmű és gondolkodású emberekre gondolok, a kiknek száma légió, a kik az igehirdetésnek múltban szerzett érdemeit készségesen elismerik, de jövőjében kételkednek. A templomi szószék jogosultságát ma még némileg elismerik. Csak hogy erejét, befolyását folyton csökkenőnak tartják, mert hát mondják — a hit, a vallás korszaka bevégződött, a tudásé pedig elkezdődött. Sok derék és tudós férfi várja már napjainkban a művészet és tudomány igazságaiból construalt moráltól a vallás helyettesitését. És miután temérdek eszköz áll rendelkezésünkre a gondolataink közlésére — úgy vélik — az előadó művészet egy ága, a hitszónoklat minden feltűnés nélkül, észrevétlenül elenyészhetik. Es az élet is mintha igazolná ezt az elméletet. Igehirdetésünk lanyha és erőtelen. A lelkek vezetésében és irányításában majdnem hatálytalan. A müveitek osztálya rég kicsinyléssel gondol a szószékre. A falvak egyszerű és kevésbbé müveit lakói is mind inkább követik amazok példáját. Szóval, úgy látszik, mintha a prédikálás világátalakitó ereje szétfoszlott volna. Mindeme jelenségek dacára a föntebb föltett kérdésekre csak tagadólag válaszolhatunk. Nyíltan és bátran valljuk, hogy az evangéliomot és annak megszentelő erőit nem pótolhatja semmi. „A prédikálás bolondságát“ nem helyettesitheti semmi. Ám a tudomány vívmányai becsesek. De a tudás magában véve még nem áldás, az embereket nem teszi jobbakká, boldogabbakká Éles és világos elme, bő ismeret és nagy tudomány kívánatos dolgok, de bajosan védnek meg bárkit is a bűn kisértései ellen. Sőt a kimivelt elme szörnyű károkat okozhat, ha romlott szivvel párosul s a bűn szolgálatába lép. A művészet is becses. Gyönyörködtetve oktat, nemesbiti a szivet és a lelket. De az általa kifejlesztett aesthetikai érzék még nem mentheti meg az embert az erkölcsi sülyedéstől, ha a léleknek nincs mélyebb ethikai tartaléka. Bizony az emberiség minden igaz barátja szomorúsággal nézheti és nézi is azon kísérleteket, hogy némelyek a tudományt a hitetlenség szolgálatába igyekeznek hajtani, mások meg az irodalmat és a művészetet a léhaság és romlottság terjesztőjévé iparkodnak lealacsonyítani : mert ezek nyomában mindenütt erkölcsi züllés és elvadulás jár. Valósággal a tudomány és a művészet csak úgy áldásosak, ha azoknak éltető lelke, szelleme : a vallásosság. Borzalom elgondolni, hogy a bűn és nyomorúság mennyire eláradnának földünkön, mily iszonyatosságokkal kellene találkoznunk lépten-nyomou, ha a tudományon és művészeten kivül más szellemi erő nem volna, a mi gátot vetne a romlottság elé, Ha templomainkban, bár ha lanyhán is, — s a mint igen gyakran történik — csak csekély számú közönség előtt is nem hangzanék az intő szó : bizony rettenetes lenne a sülyedés! Elég e tekintetben arra utalnom az érdeklődőket, hogy hasonlítsák össze azon népek közállapotait, a kiknél az igehirdetés erőteljes, azokéval a kiknél az részben vagy teljesen elhanyagoltaik. Megérdemli hát e tárgy, a prédikálás, hogy minden gondolkodó ember figyelmére méltassa, bármint vélekedjék is máskülönben. Mindnyájan átvagyunk hatva az igehirdetés nagy fontosságától. Mindnyájónknak eszményét egy erőteljes eredményes, sikeres prédikálás képezi. Megkísérlem szerény felolvasásomban rámutatni a sikeres igehirdetés föltételeire. Előre is kijelentem, hogy legfőbb tekintélyünknek, a szentirásnak e tárgyban való felfogását akarom tolmácsolni. Az igehirdetés alapelveiről szólani akarva — a leghelyesebben úgy igazodhatunk el, ha e két kérdést tartjuk folyton szem előtt: mit prédikáljunk ? és hogyan prédikáljunk ? Az első kérdésre adható választ thémánk ugyan már kifejezetten magában foglalja. De mégis a prédikálás anyagával, az Igével kissé bővebben keli foglalkoznunk, mivel a róla alkotott felfogásunk a döntő, az irányadó, a második kérdésre adandó válasz dolgában. Az igehirdetés alapelveit természet szerint csak az Ige mivolta határozhatja meg. A sikeres igehirdetésről csak úgy állíthatunk fel tiszta képet, ha az Ige mivoltából, rendeltetéséből, közlési módjából elvont alapelveket a prédikátorra alkalmazzuk. (Folyt, köv.) KünyvismeiitEtés. Theologiai Szaklap. Szerkesztik és kiadják : Raffay Sándor az új szöv. exeg. és system, theol. ny. r. tanára az egyet, evang. egyház theol. akadémiáján Pozsonyban. Hornyánszky Aladár az ó szöv. exeg. és nyelvészet ny. r. tanára ugyanott. Pokoly JózseJ az egyháztörténelem ny. r. tanára a kolozsvári ev. ref. theol. fakultáson. Dr. Tüdős István, 51*
