Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-12-21 / 51. szám
883 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 884 Karácsony. Itt van megint szent karácsony ünnepe, emlékeztetve az Isten örök szeretetére. Örül neki a világ előre, kivált a gazdagok. A Jézuska hoz sok apróbb és nagyobb drága ajándékot. Mert ez ma a legfőbb, a miért várják a karácsonyt. Magának az ünnepnek igazi jelentősége egészen háttérbe szorul. Nem igen várják ma azt a Jézust, a ki bünbocsánatot, lelki békességet hoz a bűnein bánkódó léleknek ; a ki szabadulást hirdet a foglyoknak ; a ki megnyitja a lelki vakok szemeit és a süketek füleit. Ma a karácsonyfára, a rajta csillogó ajándékokra irányul az emberek tekintete. Hogy milyen igazán emberi, földi és milyen könnyű, mennyire csupán csak a megszokás dolga az ilyen ünneplés, bizonyítja az? hogy a külső ünneplésben, a karácsonynak ilyen várásában és méltatásában a keresztyénséggel a zsidóság is osztozik. Ez mutatja igazán, hogy milyen üres külsőséggé lett ennek a magasztos ünnepnek megtartása. Nem a belső, lelki ajándékok elnyerésére irányul a figyelem, nem azokért röppen el a sóhaj : hanem a múló testi ajándékokért. S a hol ez nincs vagy nem a kívánt mértékben, ott nincs érdemes karácsony, ott „igen szegény volt a Jézuska“ ! Hej csak mindig elöli a gyom módra burjánzó külsőség a belsőt! . . . Az üres csillogás, vagy inkább az anyag csillogása mindig jobban megragadja a földi embert, mint az égi erények ragyogása. Még a karácsonyban is a külső szépség, a fény és pompa a fő, nem a belső tartalom, az eszme! Arra volna szükségünk, hogy a Jézustól az ő születése emlékünnepén tanuljunk alázatosságot — és látunk kevélységet, a szegények lenézését; dicsekvést és hiúságot, mely a karácsonyfáról a nyitott ablakon át kikandikál az utcára és sovárgva lesi : látják-e ? Arra való volna a karáosony, hogy tanuljunk egyszerűséget és látunk oktalan fényűzést ; hogy tanuljunk testvéri szeretetet, mely egy mennyei Atya gyermekének tekint minden embert — és tanulunk, látunk osztálygőgöt, ebből eredő lenézést, sőt megvetést; rideg önzést, irigységet, álnokságot és gyülölséget . . . Tanulni kellene a pásztoroktól az Isten jóságán meginduló hálát, mely elvezetne bennünket a jászolhoz, melyben az egyszerűségnek, erkölcsi tisztaságnak, a mennyei Atya iránt való engedelmességnek, ~az igaz, képmutatás nélkül való istenitiszteletnek dicsőséges példányképe mosolyog ránk hivogatólag, buzditólag — és cselekesznek hálátlanságot, mely boldognak tartja magát Isten nélkül, templom nélkül, hit nélkül. Óh bárcsak egyszer már ne elégednénk meg a szívhez szóló karácsonyi költemények, kedvesebbnél kedvesebb elbeszélések élvezésével, sőt még a szent énekek zengedezésével se, hanem ébredne föl szivünkben és fogna munkához az a Mindenható Szeretet, melynek megtestesülését eleveníti föl emlékünkben a szent karácsony ! Az igehirdetés alapelvei. Székfoglaló értekezés. Tartotta: Csizmadia Lajos theol. akad. tanár 1902 szept. ll-én. Nagy tiszteletű és Tekintetes Igazgató Tanács! Nagy tiszteletű és Tekintetes Tanári Kari Nemes Tanuló Ifjúság! Mélyen tisztelt Közönség ! A főtiszteletü egyházkerület kitüntető bizalma egy tiszteletreméltó testületnek, e főiskola tanári karának díszes sorába emelte csekélységemet, elválasztván a lemondás folytán megürült gyakorlati theologiai tanszékre. A munkát, melyre vállalkoztam, — mely nekem, a mi helyünket majdan betöltő lelkész nemzedék kiképzésében elismerésre méltó sikerrel működő kartársaim mellett osztályrészemül jutott, — már a múlt tanév elején átvettem és megkezdettem. Mondhatom, nem csekély gond és aggodalom között vettem át. Egész teljességében éreztem és érzem a magamra vállalt kötelezettség és felelősség súlyát. Felmerült lelkemben a kétely: ha vájjon megtudok-e felelni a munkálkodásomhoz fűzött várakozásnak ? Ha vájjon arányban áll-e tehetségem azzal a hő vágyammal, hogy szeretett egyházunknak jó és hasznos szolgálatot tegyek ? Ha vájjon betudom-e tölteni elődeim helyét, a kik eleitől fogva, főiskolánk fennállása óta áldásosán működtek előttem ? Mert hisz fogyatkozásaimat én érzem, én ismerem legjobban. De mégis bátorságot nyújtott a tudat, hogy Isten, kinek ereje „az erőtlenségben ér teljesedést,“ a hű munkást nem hagyja el soha, sőt áldását adja munkájára. Azért Istenbe vetett bizalommal tanszékemet elfoglaltam. Most pedig, mint a szokás és a jó rend kívánja székfoglaló értekezésemet óhajtom megtartani. Melyet mig felolvasok Mélyentisztelt Gyülekezet! Kérem szíveskedjenek becses türelmükkel megajándékozni. Értekezni óhajtok : Az igehirdetés alapelveiröl. Az igehirdetés vagy közönségesen prédikálás, az időt tekintve tisztes. — az emberiség szellemi életében kifejtett hatását tekintve pedig dicső múltra tekinthet vissza. Tizenkilenc század lefolyt már azóta, hogy a mi keresztyén igehirdetésünk külsőleg szentesítést nyert a Jézus Krisztus e parancsa által: „elmenvén mind e széles világra, hirdessétek az evangeliomot minden teremtménynek.“ De a prédikálás gyökérszálai valósággal még ennél is nagyobb távolságra, a Krisztus kora előtt való rég letűnt századokba nyúlnak vissza. Mint tudjuk az ó-testamentomi ős időkben egyes férfiak szólották Izrael népéhez azon az alapon, hogy: „lön az Urnák szava hozzájuk.“ És a lezajlott századok, mondhatjuk évezredek fényes tanúbizonyságot tesznek az igehirdetés mellett. A történelem által összegyűjtött és megőrzött tapasztalatok világánál a prédikálás, mint leghatalmasabb kul turális tényező, mint páratlan társadalom alakitóerő tűnik föl. A müveit népek civilisatiójának, művelődésének története minden részrehajlatlan vizsgálódót meggyőz