Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-11-16 / 46. szám
811 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 812 len kedves emlék fűzi a már pihenni térő testvérünkhöz : igyekezem, hogy a búcsúnál, a mikor viszontlátással köszöntjük a távozót, igaz és hü világítással állítsam élőtökbe alakját, a mint hogy ő is igaz és hű volt egész életében ; igyekezem e határához ért életet vizsgálva tisztemhez híven tanulsággal gazdagítani lelketeket. Koporsó mellett állunk, a hely és alkalom gyászos fensége, az ítéletében változhatatlan, igaz Isten jelenlétének tudata arra kötelez, hogy magunkba szálljunk, komolyan vizsgálódjunk s az életből, melyet ragadmánynyá tőn a halál, igaz tanulságot merítsünk. Bóné Gézát siratjuk, a ki talán nem ragyogott az egész országra kiható fénynyel, de hűen világolt abban a körben, a melybe a gondviselő jóság munkásul vagy vezérül állította : családjában, tiszteletreméltó, díszes pályáján s egyházi életünkben egy szélesebb munka-körű testületben, a melynek élére a közbizalom vezérül hívta el s kormányzó székbe ültette ; nem hirdette soha, hogy szive az egész emberiség megváltására hivatott eszméktől dobog, de mi tudjuk, hogy melegen érzett családjáért, a melynek bölcs gondviselője, az igazságot kereső emberért, a kinek támasza, az igaz ügyért, a melynek hivatott őre s az egyházért, a melynek hű fia volt. A szeretetet nem hangoztatta, nem árulgatta, de érezte és éreztetni igyekezett: ennek őszintesége felől bizonyság az özvegynek s gyermekeinek, a jó testvérnek szemében csillogó köny, bizonyság a jóbarátoknak s vele egy munkamezőn fáradó tiszttársaknak s bizonyság azoknak fájó részvéte, a kik vele együtt egyházunk javát szivükön viseltük. Nem hordozta ajkán szüntelen e mély érzést, orcája sem sugározta ezt, tekintete szigorúnak orcája nyomán lelke hidegnek látszott. A hegyeknek, melyeknek bensejót tűz hevíti, ormai zordak, hidegek. A szigorúnak tetsző arc, a szigorúnak látszó tekintet sokszor a szeretet, a jóindulat tüzótől hevülő, a szépért és nemesére lelkesedő, az igazért küzdeni képes lelket rejti. Bóné Géza valóban fenkölt s törekvésében ideálokra néző lelket hordozott e szétroncsolt porsátorban, olyan lelket, a mely a földi élet küzdelmeibe a felsőbb erőket is képes belevonni, hogy e felsőbb erő, az isteni kegyelem ereje támogassa harcaiban, szenvedéseiben, csalódásaiban, a melyekből az eszményi világ diadalaiért tusakodó léleknek nagyobb rósz jut, mint a közömbös, hétköznapi lelkeknek. Ma, a mikor az élet szédítő rohanásában minden eszközt, a földi lót harcaiban minden fegyvert megengedettnek tartanak az emberek, csak célhoz juthassanak; ma, a mikor a hízelgést szeretetnek, a kíméletlenséget igazságnak, a nyerseséget őszinteségnek nevezi a közfelfogás ; a mikor némelyek nagysága mások gyarlóságán épül fel; ma, a mikor a szigorú erkölcsi felfogást elnyeli a társadalmi alkalmazkodás és az emberek megelégesznek olyan tisztességgel, a mi csak látszat, a mi az evangéliumi erkölcs ítéletében számba sem jő s a becsület csak társadalmi disz az emberen; ma, a mikor csak az emberekre néz, csak az emberek Ítéletére tekint az ember: valóban és méltán kimagaslik, a ki élete értékét lelke öntudatával móri, a ki amaz erkölcsi értelemben absolut kincset: a jó hirnevet aranynál, ezüstnél többre tartja, a világ előtt való kedvességnél többre becsüli. Bóné Gézának szándéka, cselekedete, lelke, egész élete becsületes volt; úgy járt közöttünk, mintha valami rég letűnt, jobb kornak typusa elevenült volna meg benne, oly koré, a mikor az emberek még kezükkel szivüket adták, szavukkal gondolataikat és érzelmeiket, cselekedetükkel akaratukat fejezték ki. Boldogságát szive tisztaságában, lelke békéjében, lelkiismerete csendességében kereste; érzései szive tiszta helyein fakadtak, szavai a békességet kereső lélek nyílvánulásai voltak, elhatározásaiban s cselekvéseiben lelkiismeretétől várta az áment; beszédje s cselekedete, élete szép harmónia volt. S a nemes érzés, a mely szivét családjához, egyházához, a széphez és igazhoz fűzte: Isten iránt a kegyességben tündökölt; vágy lakozott szivében, mely az örökkévaló felé vonta s lelkében kényszer, mely az örömben hálaadásra, a szenvedésben könyörgésre kötelezte : e lélek állandó összeköttetésben élt kútfejével az Istennel, azért a szeretetben meg nem fogyatkozott, a bizodalomban meg nem szógyenült, a szenvedésben, a csa* lódásban meg nem semmisült, azért — megérthetitek, a mit mondtam — küzdelmeibe a felsőbb erőket, az isteni kegyelem erejét tudta hit által belevonni. íme ily lélekkel és szívvel fűződött családjához, hitveséhez, gyermekeihez, testvéréhez, a kiknek élete öröme és dicsősége, a kiknek megelógitése munkájának célja, a kiknek boldogsága fái adózásának kívánt bére volt; az Övéiről gondot viselő munkásság, az övéiért aggódó szeretet valóban méltóvá tette arra, hogy ti szerettei a tisztelet és hála kötelékeivel fűztétek magatokat hozzá ; méltóvá tette, hogy e köteléket szivetekben még a halál, az enyészet se téphesse szót s hogy e hálát és tiszteletet ez élethatárán túl, sírotokig megőrizzétek. Drága örökül ápolva szivetekben a családok egységét biztositó szeretetet, ez erőben hittel vegyed vállaidra a gondviselő munkának terhét özvegye e pihenő testvérünknek, ti pedig gyermekei legyetek a jó anyára nézve a vigasztalásnak angyalai. Lelke nemessége, szive tisztasága tette őt méltóvá arra a bizodalomra és szeretetre, a melylyel egy egyházmegye a kormányrudat adta kezébe, hogy egyháza hajóját a megelégedés, az erkölcsi és anyagi jólét enyhe kikötőjébe kormányozza. Az egyház, e jó anya, egyszerűsége, szegénysége mellett is felséges kincsesei, e világnak mértéke szerint megmérhetetlen drágasággal ajándékozta meg hű fiát: az aranynál értékesebb, a bíbornál dicsőségesebb köntösbe öltöztette : a hívek tiszteletének, a mi4hitünk cselódinek szeretetébe. Csak az imént hallottuk, a mint hálás elismerés az őszinte szeretet és igaz szó melegségével köszönti e férfiút, a ki mikor lelkünk a bánat és gyász súlyos terheit hordozta, mivelhogy dicső vezérünket, hatalmas zászlóvivőnket ragadománynyá tette a félelmek királya : bölcsen és tapintattal vezette, kormányozta e nehéz napokban egyik egyházkerületünk életét. Erre a mezőre s munkásságának minden körére, egész életére a jóakaró lélek nyugalmával nézhetett vissza s a hű szolga bizalmával tekinthetett Urára e nyugodalmára térő testvér* Itt, a földi lót határánál, a koporsónál önkónytelenül is vizsgáljátok a befutott pályát, keresitek az okokat, a melyek a pályafutásban immár a célhoz jutott testvér életét, egyéniségét olyanná tették, a milyen volt. Tudjá
