Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-16 / 46. szám

803

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

804

eddig is ne állítottuk volna, hogy sérelmes ránk nézve- Nem Bánffy figyelmeztet minket azokra; mi csak annak örülünk, hogy most már olyan előkelő helyen is elérkezettnek látták az időt, hogy figyelmeztessék az országot — nem minket — arra, hogy kezdünk elkeseredni,

Igen sajnáljuk, hogy a B. H. «támadásra izgató riadónak» nevezi azt a beszédet, a mi híven feltünteti azt a sok sérelmet, a mit szenvedünk ama nagy idők nagy emberei által már 54 évvel ezelőtt alkotott XX. t.-c. dacára. Bizony szomorú, hogy ily előkelő hírlap támadásnak;, izgatásnak, vak lármának mondja azon sérelmeink felpanaszolását, a mely sérelmeket ő maga se tagadhat, ha ugyan azt nem tartja, hogy nem illet meg bennünket amaz egyenlőség és viszonosság. Szomorú, hogy felekezeti fanatizmust ha emleget, mi az egyenlőség és viszonosság lobogóját kezünkba próbáljuk venni!

Bizony, ha valami fölriasztott bennünket, nem Bánffy beszéde, de azoké, a kik a mi sérelmeinket méltatlanoknak tartják arra, hogy az ország színe előtt felpanaszoljuk; és a kik készek ránk sütni a bélyeget, hogy inkább vagyunk protestánsok, mint magyarok, ha az egyenlőséget és viszonosságot követelni merjük.

Az Alkotmány Bánffy beszédére a többek közt felhozza Prohászka eme kijelentését: «Nincs köztünk a mai időben szó arról, hogy a vallások egyenjogúságát, vagy a lelkiismereti szabadságot, a mely törvénybe és a magyar alkotmány sarkalatos tételeibe is le van téve, megakaruók bolygatni. . . nem csinálhatjuk vissza a történelmet és nem is akarjuk.» «A mai időben» — de hát 10—15 év múlva! Aztán ijeszt bennünket az a jezsuita elv: a reservatio mentalis! De még az is, hogy világszerte folyik az izgatás a pápa világi uralmának visszaállítása érdekében, pedig az is a történelem visszacsinálása lenne! Vagy nem?!

Szeretettel kérünk mindenkit, ne vegye tőlünk rossz néven, ha élni akarunk és ha okos ember módjára körülnézünk, vizsgáljuk bajainkat ób jókor igyekszünk azokat orvosolni; ha vizsgáljuk a körülöttünk ólálkodó veszélyeket és idejében törekszünk elejét venni a csapásnak, a pusztulásnak. Báró Bánffy csak ezt tette; okosan tette; köszönet illeti. Beszédét mellékletül egész terjedelmében közöljük. K. J.

Október 31.

(V égé.)

A papok egyháziatlansága nyomáu, a köznép vallásossága is aláhanyatlott. A gyülekezetek nem találván fel papjaikban a gondos, hű pásztorokat, mind inkább elvesztették a bizalmat s ragaszkodást irántuk. Ha a papok annyira megtudtak feledkezni magukról,

szent hivatásukról, — mint a fontebbiekben láttuk — képzelhető, milyen lehetett a nép családi és társadalmi élete ! Ha a papok a vétkeket oly könnyen megtudták bocsátani, a nép, a rosszra természeténél fogva is könynyen hajlandó tömeg, még könnyebben tudta azokat elkövetni. Hiszen mitől félhetett, mitől tarthatott volna a bűnös, mikor néhány fillérrel nem csak elkövetett, de még elkövetendő bűneit is megválthatta ! ? Sötét időknek szomorú képei, gyászos emlékei !

Mintha csak egészen megfeledkezett, elfordult volna Isten is az ő népétől. De nem, nem feldkezett meg, nem fordult el! Az isteni segély nem késett sokáig. Róma hatalma a meggyőződés felett, a szellemi gyámság, a járszalag mind tűrhetetlenebb, az általános romlottság közepett egy szebb, egy boldogabb jövő után való vágy mind érezhetőbbé lesz. E szebb és erkölcsileg boldogabb idő hajnala 385 évvel ezelőtt, 1517 október 31-én virradt fel a népekre. E napon látott napvilágot Luther ama hires 95 tétele, a melyek fennhangon hirdették a népnek, nyiltan szemébe vágták a papságnak, a pápának: „A pápa nem bocsáthatja meg a bűnöket, hanem csak kimondhatja, hogy Istentől meg vannak bocsátva.“ (6. tétel.) „Haszontalan emberi beszéd az, hogy mihelyt a pénz ott cseng a szekrényben, a lélek azonnal kirepül a purgatoriumból. “ (27. tétel.) „Az egyháznak igazi kincse a szentséges evangeliom az Isten dicsőségéről és kegyelméről.“ (62. tétel.) E nap emlékére szentelünk ma ünnepet. E nap a keresztyén egyház megújulásának, protestáns egyházunk születésének nagy napja, melyen szárnyat ölt az ige, hogy széjjel járván, hirdesse azt, a ki fő t. i. a Krisztust.

A hihetetlen gyorsasággal, mintegy angyalok szárnyain tova szállt tételek rövid idő alatt az egész keresztyén világot fölrázzák hosszas álmából, a sötét tudatlanságból. Leesik a hályog a szemekről, félredobják a mankót, melyre különben sem volt szükség. Ezj a jelszó hangzik mindenütt: Félre a pápával, szentekkel, hagyományokkal. Vissza a szentiráshoz !

Széttörnek a háromszoros rabszolgaság békói, melyekkel a szentirás, lelkiismeret és az ész lenyűgözve voltak. A szentirás, az életnek könyve visszakerül a nép kezébe, hogy legyen az neki mindennapi kenyere, hogy a szentirókkal való közvetlen társalgásból ismerhesse meg önmagát a kijelentett Istent és a kit elbocsátott, a Jézus Krisztust és mindazt, a mire neki üdvözülése tekintetében szüksége van. Az Írások tudakozása kötelessége is mindenkinek. „Az Istennek lelkét meg ne oltsátok — mondja Pál apostol: az Írásnak magyarázatát meg ne utáljátok. Mindeneket megpróbáljatok, a mi jó, azt megtartsátok.“ (I. Thess. V: 19—21.)

A szentirásból megtudja, megtanulja az emberiség, — hogy nincs érdemkincstár, az üdvösség semmi pénzen sem vásárolható meg a kiszabott s lemorzsolt imák, vezeklés, búcsú mit sem érnek s hogy mindez osak rosszakaratú papi találmány. A külsőség Isten előtt értéktelen, előtte csak a tiszta szív és alázatos lélek kedves. Megigazulunk hit által, az Isten kegyel-