Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-09 / 45. szám

787 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. ■ 788 egyházi, a vallásos élet mindert rendelkezésre álló eszközzel fejlesztessék s fáradságot nem ki­méivé fogok munkálkodni, hogy a vallásos élet ápolásához szükséges eszközök, iskola és tem­plom, minél előbb előteremtessenek. Vezérlő el­veim vázolásánál nem zárkózhatóm el azon fon­tos missiónak megemlítése elől sem, melyet egy­házunk itt az ország szélén a magyar állam­eszme, és általában a magyarság érdekében tel­jesít. Mert mi, mint a magyarnak nevezett és méltán annak tartott vallás hívei, vagyunk hi­vatva itt nyngaton a nemzeti érzés ápolására, s édes zengésű nyelvünk törvényadta jogainak a védelmére és érvényesítésére. Fogjunk hát kezet ez eszmék megvalósítása érdekében és hasson át bennünket a vágy, méltó utódoknak mutatni magunkat egyházunk dicső­séges múltjához. Äz Isten engedje, hogy úgy legyen ! Dr Sajtos, főgondnok. Október 31. „Hol a veszély legnagyobb, ott van mindig az isteni segély is legközelebb.“ E magasztos keresztyén elv alig igazolta valaha oly nagy mértékben örök igaz­ságét, mint épen a reformáció történetében. A veszély, mely a keresztyén egyházat már-már végromlással fenyegette a XVI. század elején tetőpontra emelkedett. Sok visszaélés s a keresztyén vallás lénye­gével ellentétes nézetek, szokások csúsztak be az egy­ház szervezetébe. Minden volt az, csak a Krisztus egyháza nem többé ! Az anyaszentegyház feje már nem a Krisztus, ha­nem annak földi helytartója a pápa, ki mindenható ur égen és a földön. Főjellemvonása az uralom és birásvágy. Az egyes, az egyén semmi, a fő, a minden, a egyház s illetve annak személyesitője, a pápa. Kezében összpontosul a tanitói, törvényhozói és a kormányzói hatalom. Föltét­­len engedelmességet követel az egyház tanaival érintkező minden kérdésben. Szabad vizsgálódásról szó sem lehet a tudomány, főleg a filozófia és történet terén. „A tu­dós előtt, ha nem akarta kockáztatni állását, nyugal­mát, nem az volt a fő : mit beszél az ész, mi az igaz­ság, hanem arra kellett mindenek előtt figyelni, mit mondanak az egyház tanai, a pápai decretumok?“ Az egyház intézményeit, a pápák rendeletéit bírálni vesze­delmes, mert az erre vállalkozó igen könnyen az eret­nekség gyanújába esett, a mi pedig kérlelhetetlen ül­dözést vont maga után. Az ember lelkének, eszének, értelmének szárnyaitól ekkópen megfosztva, bénán he­vert a tudatlanság szürke ködében. Az evangéliom, a szentirás, az Isten igéje ott he­ver porlepetten, félredobva, véka alá rejtve. Talán a drágaság, a nehezen hozzájuthatás zárja el a nagy kö­zönséget a bibliától, az örök élet forrásától ? Oh nem. Hanem igenis az egyház vezetőitől hangoztatott azon elfogult, téves nézet, hogy e könyv veszedelmes. Hátha másként értenék, másként magyaráznák ? ! Ott az egy­házi tudósok munkái s a pápai decretumok, ezek ta­nítják meg az embert arra, hogy jó keresztyénhez il­lően folytathassa életét. A pápák, mig egyrészről mereven ragaszkodnak a nép hite felett való uralomhoz s e téren a maguké­tól eltérő nézetet nem tűrnek : addig másrészről, mintha az egyházban már mindent megtettek volna, s nem ta­lálnának munkateret, mind jobban csak világi célok megvalósításában keresik a dicsőséget. A püspökök nem gondolnak szent hivatásukkal: a hivek lelki gondozá­sával, nem legeltetik a gondjaikra bízott nyájat. Az alsóbb rangú papság is mind jobban megfeledkezik a vallás magasztos céljáról, egészen elvilágiasodik. A zár­dák elvesztik régi jelentőségüket s falaik közül mind­inkább elköltözik a tudományos szellem s csak a tét­lenek és kényelemszeretők meuhelyei lesznek. Katholi­­kus irók is beismerik, hogy ha tovább terjed amaz elvilágiasult szellem, mely a XV. század végén és a XVI. század elején Rómában kifejlődött, mely az evan­­géliomot mesének nyilvánitá, az élet egyedüli célját az élvezetben látta, gondolkozásban, beszédben a régi po­gány irók szolgai utánzására törekedett: a keresztyén­­ség visszaesik a pogányságba. Az első keresztyének istenitiszteletét oly mélyen átható, a szivet és lelket éghez emelő vallásos ihlettség már egészen eltűnt. Xem „lélekben és igazságban,“ hanem külső, gépies és léleknélküli szertartásokban imádták az Istent. A papok, szerzetesek a vallás tár­gyaiból gúnyt űztek s kacagtak a balga, tudatlan nép fölött, mely ezekhez még tisztelettel ragaszkodott. A keresztyénség egyik legnagyobb örömünnepét, a busvé­­tot úgy ülték meg, hogy a prédikáló pap minden ere­jét és tehetségét összeszedte, hogy a hallgató közönsé­get minél jobban megnevettesse. Oecolampadius beszéli, hogy egyik lelkész a kakukkot, a másik a pulykát, is­mét másik a ludat utánozta. Akadt olyan lelkész is, a ki szent Pétert úgy mutatta be a templomi hallgató közönségnek, mint a ki egy fogadóban a kért bort meg­itta, de annak árát megfizetni nem tudván, a vendég­­fogadóst szépségesen rászedte. E gyalázatos visszaélé­sek folytán a szószék színpaddá, a lelkészek pedig va­lóságos komédiásokká lettek. Minél jobban elvilágiasult az egyház, annál na­gyobb lett a sirontuli büntetések elengedésével űzött visszaélés is. Azon kérdésre, mikép rendelkezhetik ha­landó ember mások sorsával túl a halálon, a siron ? ez volt a válasz: „Krisztus és a szentek érdemének fölöslegében kimerithetlen kincstárt örökölt az egyház s ebből a pápa tetszése szerint osztogathat mindenki­nek.“ A papok nem azt hirdették már, hogy megiga­­zul az ember a Krisztusban való hit által Isten ke­gyelméből, hanem emberi kéz gyarló müveit, szentek­nek állítólagos ereklyéit bocsátották áruba a tudatlan, félrevezetett tömegnek s ezek és bűnbocsátó cédulák

Next

/
Thumbnails
Contents