Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-08-10 / 32. szám
557 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 558 könyörgésére: „hozzáfordul és megtekinti az Ur ismét az ő népét“, s ad nekik fényes diadalt Mispa város és a Sén kőszikla között való mezőségen. Ebből a győzelmes harczból látjuk visszatérni Izrael seregét. Ajkukon győzelmi dal, szemeikben örömnek sugára. Beszélik eléjük siető kedveseiknek a csata egyes jeleneteit, a vezér bölcseségét, a saját hőstetteiket, s a legnagyobb rész a saját vitézségének tulajdonítja a győzelmet. De megjelenik közöttük az agg Sámuel roskatag alakja, akinek zendülő szavára ünnepi csend ül az ajkakra, elhal a győzelmi dal, el a dicsekvő szó, mély áhítattal veszik őt körül, s midőn „felvesz egy követ, s felássa azt Mispa és Sén kőszikla között, s nevezi azt „Ében-Haézernek“ és mondja : „Mindeddig segítséggel volt nekünk az Ur!“ arczra borulnak, magukat megalázva, és Sámuelével együtt száll szivüknek hálaimája a segitő Istenhez, „ki alkalmatos időben látogatta meg őket!“ Istennek népe ! Egy megható jelenetnek vagytok szemtanúi ti is, kik a mi Jeruzsálemünknek, a pápai ev. ref. szent gyülekezetnek tagjai közül ez ünnepélyes órában, e szent helyen egybegyültetek. Ezelőtt 20 esztendővel egy rajt bocsátott ki magából a tudományok köpiije, a ti gyülekezetetek kebelében élő és virágzó főiskola, minket, akik itt jelen vagyunk, — bogy az élet küzdelmes harczterén a reánk törő ellenséggel: első sorban a saját testünkkel, amelyben levő „hegyes ösztön“ minket az Isten törvényeinek megrontására csábitott; — azután a legnagyobb kisértővel, az élettel, mely a mindennapi kenyeret sokszor csak súlyos küzdelmek árán adja meg, melyek nem egyszer mocskolják be a férfi-jellemet, s felejtetik el velünk a felebaráti szeretet nagy törvényét: diadalmasan megküzdve munkáljuk Istentől nyert s jó édes anyánk, a főiskola által kifejtett tehetségeinkkel, a családban, a társadalmi és az egyházi életben, a reánk váró kötelességek lelkismeretes teljesítése által, az emberiség elé kitűzött nagy czélt: a tökéletesedést! • Ebben a mi munkánkban egy kő, a Sámuel próféta köve állított meg most minket, amelyen olvasható felirat összehozott bennünket a nagy magyar haza különböző tájékairól ide, pályánk kiinduló pontjára, hogy levevén kezeinket a munkáról s elhallgattatván e napra ajkunkon a diadalmasan megküzdött harczok dicsekvő szavát, el a munka zaját; az egymás láthatása felett érzett túláradó öröm és lelkesedés édes érzésében ismét együvé forrjon a mi szivünk, s ezen érzésből kifolyólag ahhoz emeljük kezeinket, ahhoz szálljon szivünknek buzgó hálaimája, aki „mindeddig segítséggel volt nekünk“, — Istenhez !... aki hatalmas, irgalmas és örök !... Isten iránti hálától duzzadnak Sámuel szavai, Isten iránti hálával van meg teljesedve a mi szivünk is, tehetnénk-e hát mást, minthogy e napot mi is felavassuk a „segedelem kősziklájává“, s felírva rá a szent igéket: „mindeddig segítséggel volt nekünk az Ur !“ — elmélkedjünk ez órában arról, hogy az Isten iránti hála miben nyilvánulhat meg nálunk esendő, gyarló embereknél. Az Isten iránti hála nyilvánulhat: I. Az O szent nevének dicséretében; II. Jótéteményeiről való megemlékezésben; III. A benne vetett bizalomban. I. Istent és az ő szent nevét dicséri szóval és tettel Izrael főpapja: Sámuel, akkor, midőn a szent leczke szavai szerint: „felvesz egy követ és felásá Mispa és Sén kőszikla között s nevező azt ily névvel: Ében-Haézer, vagyis „segedelem-kősziklája“ és monda: „Mindeddig segítséggel volt nekünk az Ur!“ Az a tény, hogy a győzelmi mámor közepette Istenre vezeti Izrael népének figyelmét, s az emlékkőben hálajelt állít fel, mi volna más, mint a legszebb oltár, melyről az Isten szent nevének dicsérete, mint kedvesen vett áldozat füstje, egyenesen a magasba tör, Istenhez, az örökkévalóhoz! . . . Sámuel példáján felbuzdulva, s Istennek velünk közlött számtalan kegyelméről megemlékezve, lehetne-e kedvesebb kötelesség mi ránk nézve is, mint az Isten szent nevének dicsérete ? Öröktől fogva volt O, s leszen örökkön örökké ! Lénye megfoghatatlan, s mégis mindenütt és mindenben látható ! Őt dicséri a nagy természet csodás összhangja, Ot az emberi szív- és léleknek imája, Öt a a szent könyv minden szava és igéje. Ő minden! A mindenütt jelenvaló élet az O szelleme, az egész mindenség az O meze. Lelke járja át az egész természetet s összeforrasztja egy miudenséggé, mely folyvást váltakozván, mégis mindig ugyanaz marad. Semmi sem oly nagy, hogy felséges voltának mértéke lehetne, semmi sem oly kicsiny, hogy ne lakozhatna benne. Ő kel a napban, czikáz a villámokban, dörög a viharokban ! Ha zúg a szél, 8 harsog a tengernek árja a földön : a hullámoknak harsogó szavában, a szélnek zúgásában, az O hangját halljuk ; ha feltekintünk a csillagos égre, az Ő orczáját látjuk ; ha a tavasz virágot fakaszt, az az Ő mosolygása ! A fecske csicsergésében, a dalos madárnak énekében, a kicsi méh zümmögő szavában szent nevének dicsősége zeng ! Dicsőségét hirdeti a napsugarak melegében tenyésző rovarok milliárdja és a sötét mélységek rejtelmes népének özöne! Tavaszi virágok illatpárája, nyári gyümölcsnek üde hamva, a sárguló kalász, a zöld levél, az ősznek izes gyümölcse, a téli hópelyhek csudás alkotása dicsőségének örök fényével van bevonva ! „Nagy vagy te óh Uram a nagyokban, nagy a kicsinyekben, gondod el nem fárad annyi sok ezerekben! Te vagy az Isten, aki sors, aki végzet, aki örök törvény !“ . .. Isten dicsérete zeng az embervilágban is. Imádására nyílik a gyermeknek ajka, nevét dicséri a férfi jó munkája végén, hozzá száll az elhalónak utolsó sóhaja, imádván Ót az elmúlt életért! Szent nevét dicsérik az emberi nagy alkotások, a templomok, az iskolák, az emberbaráti szeretet és jótékonyság szép intézményei: a szegény-, árva-, kór- és
