Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-07-13 / 28. szám
481 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 482 A rossz. Mikor úgy elszörnyedve olvasom az emberi gonoszság féktelen kitöréseit, azokat a rémes bűneseteket, melyekben az emberből kitör az állat, a bősz testi indulat, nem egyszer elgondolkozva teszem fel magamnak a kérdést, honnan is hát a bűn, az erkölcsi sülyedés, a vadság, állatiasság még ma is közöttünk, emberek között? Csakugyan a paradicsomkertből kiűzött első ember-pár utján származott és oltódik, öröklődik át nemzedékről-nemzedékre, mind az egyedek, mind az egyes ember szellemi, erkölcsi kinövése, hibás alakulása ? vagy a test fizikumának összetétele, a vérsejtek, véredények bizonyos jellegzetes összetétele, képződése rejti a rossznak, a gonosznak magvait, csiráit magában s csak alkalomra vár, s csak a benne rejlő elfojtott ösztönnek enged, mikor kitör s rabol, gyilkol, gyújt s másféle fertelmekre ragadtatja magát : miként a földbensejében élő ős tűz, melynek elég egy kis érintkezés a éggel, a tengerek hullámaival, hogy féktelen kitöréseivel reszkettesse meg a félvilágot! Avagy talán magában a rosszban, a maliimban rejlik az a titokzatos inger, mely az újdonság varázsával hat s felkölti az emberi kebelben szunnyadó vágyakat, szertelen kívánságokat, s viszi, ragadja, magával a gyenge, az ingatag embert, mint a mocsarak lidércfénye a bolyongót s mint a lobogó gyertya lángja az esti pillangót, hogy benne vesszenek, pusztuljanak s égjenek el ? A hibás, ferde irányú nevelés az oka talán, mely vi lámgyorsasággal akarja teletömni az ifuság, a társa dalom lelkét kora érett bölcsességgel s az ismeretek ezerféle nemével, a mikor egyikben még ki sem ismerve, tájékozni sem tudva magát, már újabb, meg újabb képzetek, ismeretlenebbnél ismeretlenebb fogai mák, irányok felé ragadtadk s elsajátítja azt a felületes, ide-oda kapkodó, mindenhez valamit, de semmihez alaposan nem értő irányt, mely nélkülözi az önnállóságot, a szilárdságot s mindenek felett azt az erkölcsi komolyságot, mely nélkül ingatag nádszálként hajtat!k az ember ide s tova a körülmények szele által; de a melynek fejlesztésére, elnyerésére sem időt, sem gom dot fordítani nem érnek rá a mai doctrinaerek, a nevelés és oktatás felkent mesterei ! Vagy az a társadalmi megtévesztett kinövés talán, mely csak élvezni, csillogni, fényelegni vágyik s kivenni a részét mindabból a mi csak ingerelni képes még a mai raffinált Ízlés elernyedt idegeit ? s hogy célját elérje, keresztülgázol — nem válogatva az eszközöket — az erény és becsület törvényein, ontva vért gyilkolva, félre lökve, a kik útjában állanak vagy a kiknél remélli megszerezhetni az eszközöket, melyek őt túlhajtott vágyainak kielégítésére juttatják s alkalmassá teszik ? Melyik hát csak ezek közül is oka, szülője, táplálója a rossznak, az erkölcsi kinövéseknek, a társadalom dekadenciájának ? Sokat gondolkoztak már e kérdések felett a bölcsek, az emberiség nagy gondolkozói a kik mindennek okait, alapjait kutatva, az eszményi, absolut igazságok felkutatásában fáradoznak, de határozott, biztos, minden esetre alkalmazható egyetemes okot és törvényt megalapítani nem tudtak, sőt máig sem tudnak. Hiszen ismerve, tudva az okokat, melyek valamely jelenségnek, tünetnek keletkezésére, előidézésére befolynak, megalapítva axiómiákat, elveket, melyek minden felmerülhető esetekre kötelező s alkalmazható erővel befolynak, könnyű lenne megszüntetni az okozatot, gyógyítani a bajt, megszüntetni örökre az erkölcsi kinövéseket, az állati vadság féktelen kitöréseit. Ha a nevelésben rejlenék a rossznak, a bűnnek magva és oka, honnan akkor azok a féktelen kinövések, az elaljasodás azon botránkoztató tünetei, melyek a legfényesebb paloták, a leghíresebb nevek viselői, az igazáu eszményi tökéletességű nevelést nyert főúri, királyi családok sarjaiban is olykor elementáris erővel kitörnek ? Vagy honnan akkor az, hogy egy és ugyanazon család egyik gyermeke szépért, nemesért lelkesülni kész, nagyra törekvő, fenkölt gondolkozásig kimagasló alakja a társadalomnak, inig a másik levetve, lerombolva az Isten képére teremtettség nagyra törő vonásait, megvettetve ott fetreng az anyagi és erkölcs elzüllés szennyes iszapjában ? A vérsejtek, véredények, a test fizikumának öszszefételében sem rejthetik az ok, hiszen akkor a mai csodás lépésekkel haladó természettudomány mathematical pontossággal, a kétszerkettő bizonyosságával tudná megállapítani egyesek jóra vagy rosszra hajlandóságának általános ismérveit, kötelező szabályait, függvén a mi fizikai összetételünk, organicus constructiónk legnagyobb részben a táplálkozás, ioglalkozás, climaticus viszonyok együttes ráhatásaitól, befolyásától. Némileg ezen a téren mozgott a megelőző századok bölcsészeinek, antropológusainak, főként Lavaternek rendszere, ki az egyesek testalkatának, főként koponyájának méreteiről, alakjáról s más ily külső simptomákból próbált következtetést vonni az egyesek lelkiiletére, szivének, lelkének sajátlagosságára, jóra vagy rosszra hajlandóságára. Igaz, hogy örököljük az ősszülőktől a rosszat, a bűnre való hajlamokat; de ez sem lehet magában oka a rossznak, mert ha ez általános érvényű, kötelező erejű lenne és lehetne, hogy állhatott volna meg amaz igaz ember, az „ecce homo“ a kisértés ezerféle csábjai között, a fény, a pompa, a hatalom csalogató, kisértő fénye, ragyogása ellenében, hogy jutnának el vele együtt az emberiség kimagasló alakjai, az erkölcsi élet ama piadestáljára, mikor a felmagasztosult ember eldob magától összeköttetést, nevet, hirt, dicsőséget, s megy feláldozni magát, egy névért, fogalomért vagy éppen azokért, a kik üldözik, megtagadják, vérig sarcolják ót? Nehéz, felette nehéz kérdések ezek s fájdalom, hogy sohasem lesznek megoldhatók, az egyetemes, csalhatatlan gyógyszer e tekintetben feltalálva, felfedezve sohasem lesz. Igaz, hogy lehetne hivatkozni ezzel szemben egyes vallásos irányzatokra, felekezetekre, melyeknek tagjai, kiváló erkölcsi érzülettel csaknem önmegtagadó erényekkel, tulajdonságokkal bírnak. Az u. n. pietista
