Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-11 / 19. szám

387

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

338

abban, hogy a Szentlélek nemcsak minden keresztyén nemzedéket, vagy a keresztyéneket általában, hanem minden egyest el fog vezérelni az egész teljes igazságra. (Ján. 16, 13.) Mint az első, úgy a későbbi tanítványoknak is, minden hivő léleknek venniük kell a Szentleiket. Kitöltetik ez mindenekre személyválogatás nélkül, fíakra és leányokra, ifjakra és öregekre, szolgákra és szolgálőleányokra. (Csel. 2, 16 — 18.) És mert senki nem mondhatja a Jézust Urnák, hanem csak a Szentlélek által, (1. Kor. 12, 3.) azért hallgatunk oly bátran az igazság ama lelkének bizonyságára, ki az atyától származik. (Ján. 15, 26.)

Ezt a bizonyságot hallgathatja mindenki saját halló képessége szerint, mely ugyan különböző. Egyik éles, a másik nehéz hallású. Befolyásolják a kor, képzettség, nevelés és természeti adomány. A gyermek másként hall, mint az öreg, a fóldmives, mint a tudós, a tanítvány, mint a mester.

Az igazságnak lelke, mely régente munkált az Isten embereiben és később is élt bennünk, semmikép sem vesztette el szabadságát és önállóságát, sőt még sokszorosan kifejtette és megszentelte ezt. Mindegyik tulajdon stylusában ir, saját különös jellege szerint, tökéletes összhangzásban egész személyiségével. Következőleg jogunk van nekünk is az igét saját füleinkkel hallgatni, melyeket Isten adott nekünk.

De hát — mondhatnánk — ezzel a kételkedésnek nyitunk ajtót és kaput. Azonban minő tehetetlenség volna mindarról lemondani, a mi a veszély lehetőségét hordja magában. Hiszen akkor a járást kellene mindenekelőtt megtiltani; mert félni kell az eleséstől. Avagy főidőnk úszásra Ítéltessék a lelkes ember? Nem, sőt éppen mert kezdetben ingadozik, törekednie kell, hogy a saját lábára álljon, biztos lépéseket tegyen (Zsid. 12, 13), vagy Pál apostol szerint „a maga értelme felől bizonyos legyen.“ (Róm. 14, 5.) Önálló meggyőződés ritkán áll elő krízis nélkül. A krizis kétfélekép végződhetik : tisztitólag vagy rombolókig. A krizis képezi az élet válasz-utját. De hát a hit maga nem ilyen válaszút ? Lehetetlen a hitnek teljes életerejéhez jutni a nélkül, hogy az élet ereje ki ne fejtessék. Küzdelem nélkül nincs győzelem. Hogyha tusakodik is valaki — Írja Pál apostol II. Tim. 2. r. 5. v.-ben — nem koronáztatik meg különben, hanem ha igazán tusakodik. A Jézus tanitványai nem automátok, vagy phonographok, tudják, mit hisznek és készek mindenkor megfelelni nagy alázatossággal és becsülettel azoknak, a kik számot akarnak venni a bennök való reménységről (1. Pét. 3, 15.) Saját, élő hit személyes tapasztalatot kíván. A keresztyének — mondja Tertullián — nem születnek, hanem úgy kell azokká lenniük. Magunknak kell kutatni az igazságot és pedig — Augusztinus szerint — teljes lelkűnkből, minden erőnkből s akkor bizonyosan meg is találjuk. Az ajándékokban pedig különbség vagyon, de ugyanazon lélek (1. Kor. 12, 4.) és a Jézus Krisztusról egyszer vettetett fundamentumra, ki-ki — saját hajlama és képessége szerint — épit aranyat, ezüstöt, drágaköveket, vagy fát, szénát és pozdorját, (1. Kor.

3, 12.) A Jézus tanitványai, mint önálló egyéniségek hallgatják és maguk képességei szerint fogják fel az igét.

Mivel azonban mindnyájan ugyanazon lélekre hallgatnak, nincs okunk attól tartani, hogy az individualismus féktelenséggé vagy az ellentétek változatosságává fajuljon. Ha egy természetbarát, egy festő és egy szobatudós megtekintenek egy vidéket, mindegyik ugyanazt nézi és mégis másképpen látja. Ha egy fóldmives és egy zeneértő előtt eljátszák Mozart egyik sonátáját, — mindegyik ugyanazt a darabot hallgatja s mégis mily különböző érzelmek támadnak bennük. így a Jézus tanitványai is ugyanazon igét hallgatják, de nem egyformán értik. Ugyanazon evangéliumot, örvendetes üzenetet: úgy szerété Isten e világot, hogy az ő egy szülött fiát adná, hogy minden valaki hiszen ő benne, el ne veszszen, (Ján. 3, 16.) és a mennyei hivatás kitűzött célja felé való törekvésben mindenek vallják : a Krisztussal együtt megfeszittettem. Élek pedig többé nem én, hanem él én bennem a Krisztus ; és a mely életet most élek a testben, az Isten fiában való hit által élem, ki szeretett engemet és adta ő magát én érettem. (Gál. 2, 20.) (Folyt, köv.)

Csomasz Dezső.

Komárom város történetéből.

Fájdalommal kell bevallani, hogy Komárom városa a türelmessógnek és kér. szeretetnek uem épen ajánló je lét mutatta és gyakorolja a protestánsok irányában a muU században. Az iratokból az tűnik ki, hogy e város a papok biztatására túlbuzgóságában, mintegy megelőzni iparkodott üldözési mániában a kormányt, különösen ott, hol prot. lelkészről vagy e félékről volt szó.

így még csak 1777. év szept. 16. 4949. sz. alatt érkezett azon helytartó tanácsi rendelet, mely szerint csak azon lelkészek és lelkészekjelöltek tiltandók el a városba való bejöhetéstől, kik vallástanitás végett szándékoskodnak Komáromba bejönni.

Az itteni lakosság felbujtogatva azoktól, kiknek hivatásuknál fogva a szeretet és türelem tanait kellet volna, hirdetni és terjeszteni, — nem igen kereste a valódi okot, csak prot, lelkész legyen, mindjárt vallástanitási szándékot tételezett benne föl, azt tőle telhetőleg insultálta, sőt le is tartóztatta.

Ez történt a most emlitett rendeletet jóval megelőző években Sarkady Sámuel, somogymegyei Beled községbeli prédikátorral, ki 1756. évben utazása közben Komáromba vetődött.

Markos Péter madari prédikátorral, ki 1774. évben egészsége helyreállitása végett orvosi tanácsért jött a városba.

Nemes Vajda Péter, komáromi születésű ekli prepredikátor, ki némi bevásárlások és betegtestvére Vajda János látogatása czéljából vetődött ide stb.

Hogy mily zaklatások, mily kihívó, vérig sértő boszantásoknak voltak kitéve kath. papok részéről Komáromban a protestánsok, kitűnik a többek közül Ragács jezsuitának a piaczon tartott, 1774. junius 5-iki urnapi beszédé-