Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-24 / 8. szám
4 miszerint ez ne legyen felterjesztve a kerületre, mert ez compromittálja az egyházmegyét és ifj. Csire István urat is. Különben ennek magyarázata oly hosszadalmas volna, hogy ez alkalommal nem bocsátkozhatom bele, de szíveskedjék e becses lapban azon kívánságát kifejezni, hogy óhajtja tudni, akkor a legrészletesebben közlöm, most csak annyit mondok, hogy midőn az esperesválasztás gyanús hátteréről szól, ez a legvakmerőbb rágalom. Azt mondja ezután : venio ad fortissimum. Ennek valami nagy dolognak kellene lenni, ám hát lássuk. Ezt irja : „a tanácsbiró úr kívánsága oda alludál : „nyomoztassák ki, hogy ki követte el a sértést, és a sértés utasittassék vissza . . És ebből ezt a következtetést vonja le : „Hiszen még csak azt keressük, azt nyomozzuk, hogy ki követte el a sértést és ime a főjegyző néven nevezi s mint bűnbakot állítja elő az orci-i lelkészt, s ráolvassa a sententiát“ . . . Ha igy állna a dolog, akkor teljes igazsága volna, de — mint eddigi minden állításából, úgy ebből sem igaz egy betű sem. Nézzük meg hát hová alludál a tanácsbiró ur kérése: Ezt irja szó szerint: „Kérem nt. esperes urat, legyen szives beszerezni ifj. Cs. I. lelkész úrtól a hozzá küldött leveleméit, hogy azok alakjából s tartalmából megáll api tható legyen, pökhendi voltam-e, midőn egyh. megyém megbízásából az orczi-i egyház számadásának felülvizsgálatában hivatalból eljártam ? Azt hiszem a közügyek terén csekély erőmhöz képest kifejtett munkásságomért megérdemlem egyedüli díjul, hogy az ellenem emelt vád méltatlan volta megállapittassék.“ Van ebben egy szó arról, hogy ki követte el a sértést és hogy azt csak nyomozzuk ? Nincs. Van ebben egy betű arról, hogy a sértés utasittassék vissza ? Nincs. Sőt ellenkezőleg azt kéri, hogy határozottan állapíttassák meg a vád rnéltalan volta és miért állapittassék meg ? Bizonyára nem azért, hogy annak megállapítása után, mint nt. uram tanácsolja, ezt mondja ifj. Cs. I. urak : „ Jer öcsém fogjunk kezetu, s csókolozzunk, hanem egészen más dologért, ezért lett a fegyelmi eljárás megindítva. Lássa nt. uram, ön az asztal mellett — anélkül, ^°gy csak hangsúlyos sejtelme is volna az ügy valódi állásáról, s kieszel egy hamis tételt s arra építgeti kártya várát, de én csak ujjommal érintem azt és azonnal összedül, s bizonyára nem én vagyok az, akit maga alá temet. De talán ezután következik még az a bizonyos „fortissimum“. Azt irja: „az egyházmegye nagy tudoraányu és aranytiszta jellemű aljegyzője azt mondotta a közgyűlésen: ya kérdéses jk. pontot én fogalmaztam, azonban másnap az ügy nem tárgy altatott, de én j könyvbe iktattam“. Ebből sem igaz egy betű sem, hogy mondotta volna, vagy hogy ez úgy történt volna. — Én is ott ültem a jegyzői asztal mellett és hallottam, mikor az egész, — nyolcz sürü nyomtatott lapra terjedő — jk. pontot és annak referádáját elolvasta. így nt. uramnak ezen állítása is erős rágalom. — Különben ennek felvilágosítása az illető aljegyző urra tartozik. Most elemezzük tovább: mit tesz ez : vaz ügy nem tárgyaltatott és az aljegyző mégis jkönyvbe iktatta ?“ Ugye-e bár azt, hogy a jkönyvet — szelíden kifejezve — durván meghamisította. Kérdem azért nt. uramat, szíveskedjék megmagyarázni, hogyan illik ez össze, hogy az aranytiszta jellemű aljegyző jkönyvet hamisított ? Avagy nt. uram szerint az, aki jkönyvet hamisit aranytiszta jellemű ? vagy megfordítva, akit nt. uram aranytiszta jelleműnek tart, arról felteszi, hogy képes jkönyv hamisításra ? . . . Mondja meg hát mi az az aljegyző : aranytiszta jellem-e —• vagy jkönyv hamisító ? Mert ez a két állítás épen úgy nem illik össze, mint a tűz és viz, mint a koromsötét éjszaka és a ragyogó napfény ! Lássa, mik hullanak ki abból a róka irhából, ha megrázogatom ! Hátha még tovább rázuám ! De most abban hagyom. Ezek után kijelentem, hogy amit mondottam e becses lap 50-ik számában, azt mind fentartom, mert azoknak megczáfolására felhozott minden érvei légből kapott, alaptalau állítások és mivel az egyházmegyét is oly fekete színben tüntette fel : valóságos rágalmak, amint kimutattam. Még egyet megemlítek, nevezetesen a háborúságnak valódi okát. És ez semmi más, mint nt. Cs. I. urnák nagyon szerény kívánsága. Nevezetesen azt kívánja, hogy a P. L., kinek ifj. Cs. I. ur azt irta „önnek észrevételeire, melyek nevetségesen gyarlók, nincs feleletem“ . , . Kinek azt irta : pökhendi levelére tett válaszomban“ stb., kire azt fogta rá, hogy saját számadását sem tudja megcsinálni ; kinek azt vágta szemébe : „a te testvéred van az örültek házábanmondom az a P. L. magát megalázva kérjen bocsánatot és ezt mondja ifj. Cs. I. urnák : ,,jer öcsém, fogj velem kezet és csókolózzuuk“, mert én határtalan módon megsértettelek, mikor az első levelem után négy hétre küldött sürgetésemben azon vakmerőséget mertem elkövetni, hogy azt írtam : ha pedig postafordultával választ nem kapnék, kénytelen leszek számvevő' kiküldédését kérni ... Ez a szertelen kívánság az oka minden bajnak, amely külömben jellemzésül szolgál. Bizony, ha nt. uram békességet óhajt, akkor a farkas és bárány meséje szerint, midőn a farkas a bárányt elnyelni akarja, ne azt a szegény bárányt dorgálja és rugdalja, hogy miért marakodik. Ha komolyan belegondolunk a dologba, talán nem is az a sokat emlegetett jk. pont a háborúság oka, mert ime azt nt. uram az aljegyző úrral együtt sütötte-főzte — amint maga is beismeri, én csak utóbb tudtam meg, tehát nekem abban per absolute semmi részem nem volt, mégis engem és az egyházmegyét támadják, sértegetik. Én amint már Írtam, erkölcsi kötelességből, a magam és egyházmegyém védelmére voltam kénytelen ezen választ adni, igyekeztem teljes mértékben tárgyilagos lenni, iparkodtam minden személykedést és sértést elkerülni, de ha volna ezen czikkben sértés, vagy személykedés, azt méltóztassék nt. uram annak tulajdonitaui, hogy néhány nap óta czikkeinek olvasgatásával lévén elfoglalva, annak hatása alól magamat teljes mértékben kivonni nem tudtam. Nt. uram alaposan tele rakta czikkjét latin idézetekkel, én azt nem tehetem, mert az újabb nemzedékből való vagyok, de nem tenném, ha tehetném is, mert azt hiszem, hogy az igazságot magyarul is meg lehet mondani. De egy példabeszédet ismerek, — fájdalom azt is csak magyarul, amely szerint „ügyetlen puskás az, aki minden fojtását kilövöldözi“, tehát abban a bizonyos rókairhában én is hagyok néhány fojtásra valót, amelyet akkor fogok kirázogatni, ha annak szükségét látom. Most — mikor befejezni akarom czikkemet — veszem észre, hogy nt. uram czikkje végén ott kuporog Otrokocsi Foris Éerencz ur, akit nemcsak nt. uram ismer, hanem én is jól ismerek, tehát szó nélkül nem bocsátom el őtet sem. Mivel pedig Ő már 184 év óta a boldogok álmát alussza, megszólaltatom életiróját, aki azt mondja róla: „a kath. hitre való átalmenetele után egy ideig úgy mocskolta költött hangzásokkal a reformáta apostoli vallást, mintha azt sohasem tanulta volna és mit hidjenek nem tudta volna, Írása által oly mód nélkül való színekkel festette, melyet azután maga is megszégyenlett“ . . . Adja Isten, hogy nt. uram is mihamarabb igy cselekedjék ! Nagy Lajos, __________ főjegyző.