Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-06 / 1. szám
5 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 6 színhelyére se küldhetünk, se állandó tudósítókat sehol nem tarthatunk; az ehez szükséges nagy anyagi erő hiányát gyülekezeteink vezető íérfiai buzgóságának kellene pótolni. Kérjük őket, legyenek szívesek valóban pótolni! És most Isten nevében megkezdjük a XIL évfolyamot. Az Ur, ki eddig segített bennünket, legyen velünk ezután is. Adjon mindnyájunknak szent lelkesedést, igazság- és munkaszeretet; s erőt és egészséget a munkához; áldást a munka után! A SZERKESZTŐ. A b o s z u*). Honnét vannak a háborúságok és viszszavonások tiköztetek? Jak. IV. 1. Olvasva azt az epébemártott tollal megirt éles filippikát, melyet a becses lap múlt évi 50. számában Nagy Lajos, a b.-somogyi ev. ref. egyházmegye főjegyzője, jónak látott egy lelkésztársa fölött oly maró gunynyal hangoztatni : önkéntelenül az a kérdés merül föl az elfogulatlan olvasó lelkében, ugyan mi lehet oka e szertelen gyűlölködésnek ? S mit véthetett az az ifjú Csire István orcii lelkész, a kit mindenek jó modorú egyénnek ismernek, aki kis gyülekezetében boldog családi körben él és üres órájában több folyóirat s lap számára szép értekezéseket és csinos verseket irogat, nem régen pedig talentuma szerény zsengéjeként egy kötet egyházi beszédet is közrebocsátott ? . . . és imé most N. L. — mint egy triumfátor — megmarcangolva, a Golgotha szégyenkövére állítja s prokátori rabulistikával, a sárga földig tiporja kaján szeretetlenséggel.... Honnét e nagy háborgás és rút viszály ! ? Egyetlen oka ennek t. Uraim ! a megsértődött hivatali hiúság és az ebből kifolyó bosszuállási mánia, ... no meg az, hogy ifj. Cs. I.-nak volt és van mersze a neki vadult vádaskodásokkal szemben a maga módja szerint védekezni. A mikor ugyanis Barakonyi Kr. három évvel ezelőtt szavazatok többségével esperessé megválasztatott, Cs. I. minden gyakorlati haszon nélkül azt az ügyetlenséget követte el, hogy a választást megtámadta, sőt az egyházkerületre is megfellebbezte, holott tudnia *) Az ifj. Csire I. és Nagy L. urak között támadt szóvál" tásra vonatkozólag feltettem magamban, hogy Nagy L. ur válaszával lezárom a sorompót. De mivel Nagy L. ur id. Csire I. urra hivatkozott mint főtanura: id. Csire I. urnák meg kell engednem a nyilatkozást. Fülembe jutott különben, hogy voltak, a kik nem helyeselték, hogy ifj. Csire I. ur „Látszat és valóság“ c. cikkének úgy a hogy meg volt irva helyet adtam; megmondom hát, hogy miért tettem. Egyszerűen azért, hogy látta mindenki, hová jutnak a dolgok, ha most itt, majd amott megalkuszunk a körülményekkel; ha nincs meg bennünk a törvények szigorú tisztelése; ha nincs bennünk erély; ha nem merjük, vagy nem tudjuk érvényesíteni a törvényt, szóval: ha nincs közöttünk semmi fegyelem. Ilyen esetekre áll igazán Jézusnak ez a mondása: „Szükséges, hogy legyenek köztetek botránkozások.“ Hát csak botránkozzunk Atyámfiái, nem tessz az kárunkra. Többet nem mondok. Vonja le kiki a következtetést. A szerkesztő. kellett volna — a mire később megtanították — hogy a „bevégzett tények“ előtt a magas diplomácia is megszokott hajolni. Ezen, bár jogos, de impraktikus lépése folytán sorsa meg lett pecsételve, vigyázatlan kezekkel belenyúlt a hires somogyi nepotizmus darázsfészkébe. Mert hát „bánja kigyó farka vágását.“ Csak hamarosan N. L. főjegyző ur levélben megfenyegette : „megálljon, megbánja még ezt valaki!“ Es a fenyegetést gyorsan követte és követi mai napig a megbánatás, a sötét boszu embertelen hajszája, a lupus et agnus meséje szerint. Abban az időben az orcii lelkész és az uj tanító között a pápista cselédgyermekek részéről fizetendő tandij kérdésben egy kis kanapéper folyt, melyet az egyházmegyei ügyész is a két fél közötti személyes zsörtölődésnek minősitett. Ámde a kis tüzből csakhamar iszonyú gyuladás támadt. A küzdelemben — mint történni szokott — a gyülekezet is pártállást foglalt. A turbulens elem lelkészét az isteni tisztelet tartásától eltiltotta s mivel ez tovább is teljesítette kötelességét, a templomot előtte bezárta. A zavar egyre nőtt, mig hosszas hallogatás után, eljött a nagy nap, a „dies irae, dies illa,“ összeült a consistorium 1898 okt. 31-én és a példaszó szerint „nyulat bokrostól,“ a lelkészt is, de a tanítót is állomásától elmozdította. Másnap a felsült tanító, látva mint megégtek ujjai, midőn azokkal mások számára a forró gesztenyét kaporgatta ki, a presbyterium előtt töredelmes vallást tett s irásilag bocsánatot kért megalázott lelkészétől, kit szóval, tettel oly sokszor megsértett. Ezzel a békesség, a kis gyülekezet nagy örömére, helyre állt. Majd az egyházkerület s utóbb a konvent is jogerős ítélettel megváltoztatta a consistorium drákói ítéletét. A madár tehát — bár megtépetten — kirepült a csapdából, — azért más tőrvetésről kelle gondoskodni. Es mert a szenvedély vak, inkább rövid észszel, mint szerencsével újra kifeszitették a hálót. Miként maga mondja el a főjegyző ur. A felebbezési iratok — u. m. — melyekben ifj. Cs. I. vakmerő rágalmakkal s aljas hazugságokkal (milyen kenetteljes szavak egy lelkész ajakán ?) illette az egyházmegyének minden tisztviselőjét, az egyházkerületről azzal az utasítással küldettek vissza az espereshez, hogy azt elhallgatni nem lehet, hogy azt meg kell torolni. De az egyházmegyei elnökség nem akarta a további lépéseket megtenni, hanem a fegyelmi bíróság elé terjesztette az ügyet véleményezés végett. A fegyelmi biróság pedig bizalmat szavazva az elnökségnek s az érdekelt hivatali személyzetnek, nem tartá szükségesnek az illető kifakadásait tárgyalni és megtorolni. Alább meg már azt irja : igen is, nagyon is volt tárgyalva az ügy és pár sorral alább „érdemileg nem volt tárgyalva.'1 Mekkora fogalomzavar, mely össze-vissza fonódása a zagyva állításoknak ! Ugylátszik, a főjegyző ur hallott valamit az egykori keleti uralkodó mondásáról: „a hol nem győzöm oroszlánbőrre], megtoldom egy nagy
